Original subtitles

Írországban felnőve

úgy éreztük, a jövő számunkra nem létezik.

A mi Dublinunkban még jelen se volt,

múlt és jövő pedig pláne nem.

A U2 az elmúlt két évben újra elővette a dalait.

A zenekarban

idegennek éreztük a hagyományokat, amik kapaszkodóként szolgáltak volna.

Azon kezdtünk el agyalni,

hogy vajon mi hogyan illünk a képbe.

Bono és Edge meghívta egy régi barátjukat a fellépésükre,

ahol először játszották ezeket az újragondolt dalokat.

A mogyoróvajas kosárkát keresem.

Az mi?

Csak így. Nem akarom összetapizni a kajád.

De most te... Na mindegy! Köszönöm!

Megkezdjük a beszállást.

- Hogy hívnak? - Felix.

Én Dave vagyok.

Nagyon örültem. Dublinba megyek.

Szevasz! Kösz mindent!

Lesz még valami nagyon izgalmas a mai adásban.

Íme a legnagyobb, a legjobb,

a legizgalmasabb és legnagyobb hatású rockzenekar!

Hölgyeim és uraim, ismét itt a U2!

A U2, hölgyeim és uraim!

- Helló, Dave! - Te jó ég!

- Örülök, hogy újra látlak. - Én is.

Kösz, hogy meghívtatok!

Jóságos ég! Jó magasra tetted magadnak a lécet.

Írsz: lírát és prózát. Zenélsz.

És valamit kifelejtettem.

Az önbecsülésem a béka segge alatt van.

Jobb, ha tudod.

Vége, ennyi volt.

Sose leszünk legjobb haverok.

Szeretsz a múltaddal foglalkozni?

Szeretsz visszatekinteni a régi időkre?

Nem.

Értem. Ennyi kellett. Köszönöm szépen!

Beszéljünk a zenéről!

Az évek múltával változtattatok egyes dalok szövegén.

Néhányról úgy éreztétek, hogy nem is voltak befejezve.

Igen, így van.

Meg akartunk szabadulni a műviségtől,

ami elkerülhetetlenül előjön ennyi idő után.

A Covid miatti bezárkózás közben az volt a fő kérdés,

mi marad, ha minden sallangtól megszabadulunk.

Mit lehet belőle kihozni?

Jól van. Kezdjük elölről!

Érdekel, én mivel foglalkoztam a járvány alatt?

- Mivel? - Kalligráfiával.

- Tényleg? - Igen.

Tök jó lettem benne.

- Azta! - Ja.

Bono & The Edge A SORT OF HOMECOMING Dave Letterman-nel

A turnézás közben, amikor Larry megsérült,

Adam meg valami művészfilmet forgatott...

Edge-dzsel meghívtuk David Lettermant Dublinba, hogy dumáljunk a dalainkról.

Két, há, négy!

Valamiért szerettem volna újra hallani őket,

hogy rájuk csodálkozhassak.

Koncertpróba

Szemlesütve feltesszük magunknak a kérdést,

hogy van-e bármi a nótákban,

ha nem áll mögöttük egy ütős rockbanda, mint a U2.

Állj!

Elhalkultunk.

Adam és Larry nem ért rá, ezért Bonóék pár ember segítségét kérték.

Jó.

Meg kéne próbálnunk emeltebben.

Csak kicsit emeltebben!

Úgy!

Arpeggiáltan kéne.

Mintha csikiznéd a hangszert.

Csodás!

Amikor minden elhalkul...

Amikor a végén énekeltek,

legyen az egész auraszerű, jó?

Remek!

Micsoda terem!

Fantasztikus akusztikája van.

És meghívtuk „Ődave-ségét” Dublinba.

Hol van Dave?

Uramisten! Még élnek!

- David Letterman! - David!

- Sziasztok! - Hahó!

Jó napot!

- Jó napot kívánok! - Üdvözlöm!

Nézzenek oda!

- Tyűha! - Ejha!

- Először jár itt? - Igen, most először.

Először mozdultam ki otthonról.

Meséljen egy kicsit erről a helyről!

Ez az InDub Reggae Store.

- Az egyetlen ír reggea-bolt. - Az egyetlen?

Igen, az egyetlen.

Szeretnék egy sajtgurigát.

Még sose vettem sajtgurigát.

Két sapkát vennék a barátaimnak.

- Értem. - Ilyen a fejük.

Az egyiknek ilyen, a másiknak meg ilyen.

Segítene valaki a sajtot cipelő vénembernek?

Köszöntöm önöket a U2-túránkon!

Van, hogy hallgatok egy dalt,

és megjelenik előttem egy utcakép.

Dublin és a U2 több szálon kötődik egymáshoz.

1977 októberében a Clash nevű punk rock zenekar két koncertet adott

a dublini Trinity College vizsgatermében.

A tömegben ott tombolt az ifjú és fogékony Bono.

Az, hogy látta, hogy a Clash milyen dühvel zenél,

felnyitotta a szemét.

Később a U2 lett a világ legmenőbb zenekara,

de nem felejtették el Dublinnak ezt a részét,

és hogy mivel gazdagodtak itt.

Azt mondták, kapunk meleg kaját.

Menjünk egy kicsit vissza!

Csináljuk, amit nem szeretnél!

Hány évesek voltatok, amikor összeálltatok...

1976-ban 15 éves lehettem.

15 éves?

Ott van.

Tizenegy évesen egy évig oda jártam suliba.

Aztán elküldtek.

Ha nem így alakul, sosem találkozom vele.

- Mi? - Így igaz.

Meséljen a velük való kapcsolatáról! Mikor ismerkedtek meg?

1982 februárjában.

FOTÓS

- Jóban lettek? - Eléggé.

Kicsit érje a nap az arcotokat!

Te és az árnyékok!

Maga is a csapat része.

Mennyit változtak az évek során?

Ugyanolyanok maradtak.

Figyelj, Edge!

Készül a naptárfotó!

A banda egy olyan kultúrából nőtt ki,

ami egy konkrét középiskolára és időszakra volt jellemző.

Mount Temple Középiskola

Egy társadalmi kísérletnek indult.

Felekezettől függetlenül felvettek oda embereket.

És ami számomra fontosabb volt, fiúk és lányok is járhattak oda.

Az 1978-as évfolyam

Egy egész kultúrát dolgoztunk ki magunknak a haverjainkkal.

Mi voltunk a Lypton Village.

Nem emlékszem, miért.

És a Lypton Village-ben mindenkinek fura beceneve volt.

Ott kezdtek el Edge-nek hívni.

Bono beceneve pedig az O’Connell Street-i Bono Vox volt.

- A hallókészülékbolt után? - Igen.

Ezzel is próbáltunk lázadni

a konzervatív társadalom ellen, amiben éltünk.

- Tehát itt van Edge. - Igen.

Bono.

Aztán Adam.

És Larry.

Ha tudnád, mi volt a village-es nevük,

megértenéd, miért nem azt használták.

Larry volt Befőtt.

Befőtt?

Adam pedig Mrs. Burns.

A basszusgitáros Mrs. Burns.

Bizony.

Nem voltak nagy vágyaink,

csak jól akartuk érezni magunkat szombatonként.

De miután elkezdtünk együtt zenélni,

kezdetben gyalázatosan rosszul,

éreztük, hogy valahogy működik a dolog.

Az én becenevem Baromarc volt.

Tényleg.

David Letterman – „Baromarc”

Mi legutóbb a 2000-es évek elején találkoztunk.

Igen. Felléptünk nálad.

ÉNEKES, DALSZERZŐ

Az énekes-dalszerző páros az Egyszer című filmből...

Annak idején nem sokat beszélgettünk.

Csak bemutattalak, aztán köszönöm, viszlát!

Bekukkantottál az öltözőbe, és köszöntünk.

Nagy élmény volt.

De mondták, hogy ne menjünk a közeledbe.

- És ne nézzetek a szemembe. - Igen.

Helló, Glen! Csodás volt! Elnézést!

Egyébként gyönyörű szép szemed van.

Köszönöm, David.

Mondjuk el, hol vagyunk!

Dublinban. Illetve Greystonesban.

Ez a déli vége a „parttalanul öblösödő öbölnek”.

Ahogy Joyce írta. Igen...

Egy perce vagyunk itt, és már Joyce-t idézel.

Jézus Mária!

Ha már beszélünk, le kell nyűgözzelek az ír kultúrával.

Beszéljünk a U2-s haverjaidról!

Kis koromtól fogva ismerem őket.

A bácsikám tízévesen elvitt egy Police-koncertre,

ahol a U2 volt az előzenekar.

- Na ne! - De.

És mindenki...

Kijött az a srác a színpadra, és olyan volt, mint egy megszállott.

Hazafelé találgattuk, hogy kik voltak ezek.

Írek voltak. Dubliniak.

Ugyanabból a városból származtunk.

Rájuk kattant a nép.

Sajátos hangzásuk volt.

ÍRÓ ÉS ÚJSÁGÍRÓ

Nem csak az írek között. Máshol se volt ilyen banda.

A U2 totál egyedi volt.

Nem csak Amerikában, hanem az egész világon

megérinti az embereket ez a zene, ez miért van?

Amikor először hallottuk az „I Will Follow”-t a rádióban,

mindenki azt bizonygatta,

hogy minden ellen lázad,

és a U2 szívből, őszintén énekelt valami fontosról.

Volt céljuk és egyfajta komolyság a zenéjükben,

ami felett sokan elsiklottak.

Mert Bonóból sugárzott valami tisztaság.

Az első lemezünk idején 18 éves lehettem.

Még gyerekek voltunk, amikor elkezdtük.

Volt valami elképzelésetek a jövőről,

vagy csak hétről hétre éltetek?

A koncertek és az élő közönségünk öröme

hajtott minket előre, hogy még többet érjünk el.

Egy csapásra minden megváltozott.

A U2 gyakorlatilag mindenkit lesöpört.

Volt pár menő zenekar akkoriban, de a U2 hirtelen berobbant.

Senki se hitte, hogy sztárok lesznek.

Mert olyan furák voltak.

De valamire rátapintottak.

Volt üzenete a dalaiknak.

Köszönjük! Isten áldjon titeket!

DUBLIN-PROJEKT

Egy U2-koncert holnap?

Lesz egy ingyenes U2-koncert.

Bizony.

Ismeri a U2-t?

- Igen. - Hallotta már őket élőben?

Élőben még nem.

- Lesz itt egy koncertjük. - Aha.

- Holnap este. - Értem.

Jöjjön el!

Csak mondja a nevem, és beengedik.

Mondja, hogy Dave mondta, hogy jöjjön.

Szívesen megyek. Örömmel.

Maga főleg menjen el!

Én itt végeztem.

Most az az izgalmas,

hogy visszatérnek a kezdetekhez.

Az a legrosszabb, ha mindig biztosra megy az ember.

Jó érzés eladni 20 millió lemezt,

vagy mennyit.

PRODUCER ÉS EGYÜTTMŰKÖDŐ

De abban nincs semmi extra.

Ők azt mondják, változtatnak a dalokon,

és bevonják a közönséget is.

Hogy is szoktunk beénekelni, Edge?

Várj, mutatom!

A legnagyobb ellenségünk a változástól való félelem.

Az a gond, hogy nincs rajtuk a cím.

Odatalálunk.

Ne aggódjon!

AMBASSADOR MOZI – DUBLIN

Nem semmi napunk van, mi?

Csodás!

Most vagyok először U2-koncerten.

- Micsoda helyszín! - Ja.

- Fantasztikus. - Igen.

Te mindig csak a komfortzónádon belül mozogsz?

A legritkább esetben.

Ritkán maradok a komfortzónámban.

Ezzel megnehezítem a banda dolgát,

mert nekik sem hagyom.

Számomra a zene és a dalszerzés olyan, mint egy szívműtét.

Hűha!

Köszönöm szépen!

Köszönöm!

Tudják, mire kell ma itt számítaniuk?

Nagyon fognak örülni, hogy itt lehetnek.

Készen állnak?

Bono és Edge!

A zenekar születésével kapcsolatban felmerülnek vallásos, keresztény hatások.

Számomra ez szokatlan.

Ha megnézünk egy amerikai rockbandát,

pár srác füvezik a garázsban, és csajozni akar.

Ilyen is volt.

Ez Írország miatt van?

Rajzolok egy térképet.

Lássuk!

Gyorsan felskiccelem ide Írországot.

Ez megteszi.

Az Északi-tenger egy kicsike szigetén élünk,

ahol szívat minket az időjárás és a genya szomszédok.

Észak-Írországban...

az északi protestánsok többen voltak, mint a katolikusok.

Mitől alakult ki az a határ?

A szabadságharcunk miatt.

Kit kell utálni ezért?

Szeretnék valakit utálni.

A megosztottság ismerős.

Szeretném... Utáljam a briteket?

- Ne. - Rendben.

Akit te utálsz, azt én is.

Tehát a lényegi különbség továbbra is a vallás?

Mondhatjuk.

SZABAD DERRY

Kiskorunkban tombolt a polgárháború.

A tüntetőket oszlató brit katonák 13 katolikussal végeztek.

Folyton ott volt a háttérben, amikor megalakult a zenekar.

BRITEK HAZA!

Úgy akartunk a hitünkről szólni, hogy az ne legyen nyíltan vallásos.

És az 1970-es években volt egy mozgalom Írországban,

a Karizmatikus Megújulás.

Találkoztunk pár vallásos emberrel.

Alig voltak anyagi javaik.

Nagyon fegyelmezetten éltek.

Mint egy punk rock banda.

És elfogadtak minket olyannak, amilyenek voltunk.

De egyre inkább olyanná váltak, mint egy hagyományos egyház.

A vezetők odajöttek hozzánk, és azt mondták:

„Áldozzátok minden időtöket Istenre! Nem kell ez a rock and roll.”

Fel kellett volna adnunk a zenét,

mert úgy érezték, a rock and roll marhaság,

és az a dolgunk, hogy segítsünk a világ bajain.

Edge elég sokat...

gyötrődött emiatt.

Olyan komoly volt, hogy majdnem feloszlottatok miatta.

Igen.

Ha el akarunk érni valamit a zenénkkel,

az hogy fog kinézni?

Heteken át őrlődtem azon, hogy mi a helyes út.

Ez nem hagyott minket nyugodni.

És meg is érkezett a válasz a kérdésre.

Egy dal formájában, amit Edge kezdett el írni.

Egyik nap előtört belőlem a düh.

A frusztráció, hogy nem tudok írni.

Hogy nem tudom, rockerként van-e dolgom.

És mit tartogat a jövő.

Hány éves voltál ekkor?

Talán 21.

Alkímia volt.

A saját szememmel láttam. A tanúja voltam.

Láttam, ahogy a belső düh felbuzog, és átlényegül.

És akkor megértettem, hogy ezért játszom a zenekarban.

- Aha. - Ezért játszom vele.

- Ez volt a „Sunday Bloody Sunday”. - Aha.

Megéreztük, hogy a zenénk önmagán túlmutatva is jelenthet valamit.

Van az az RTÉ-s felvétel, amin a U2 a Red Rocks Parkban játszik.

Igen.

Már az elején látszott, hogy nagyot akarnak gurítani.

Az a srác katolikusokról és protestánsokról énekelt,

meg az észak-ír helyzetről Amerikában!

A U2 több millió amerikai előtt kiállt az ügyünk mellett.

Mi meg láthattuk a tévében. Nem hittünk a szemünknek.

- Igazi himnusz lett belőle. - Igen.

A kétségbeesés himnusza, a vágyakozás himnusza.

Azzal, hogy ezeket kifejezték, noha elég komor gondolatok,

általuk mégis erőt és vigaszt nyújtottak az embereknek.

Most béke van Írországban.

Valamikor, nem tudom, mikor,

de remélem, megérem, szóval valamikor eltűnik a határ.

Elég röhejes egy országhatár egy ilyen kicsi szigeten.

Remélhetőleg jobban tisztelik majd egymást az északiak és a déliek.

Az jó lenne.

Mielőtt mozivá alakították, ez a hely a Rotunda Kórház része volt.

Itt születtem. Komolyan.

Brendan Behan szerint

aki nem a Rotundában született, az nem is dublini.

Bizony ám.

A most következő dalunk az első, amit Dublinról írtunk.

Az 1970-es években Dublin egészen más volt, mint most.

Az ország is más volt.

Rossz volt a helyzet.

Ezt tükrözi a szám is.

Megtörténhetett volna ez máshol is, mint Dublinban?

Vagy nemcsak ti kellettetek hozzá, hanem Dublin is?

Akkoriban váltott az ország fekete-fehérről színesre.

NŐK A IGAZSÁGÉRT

ÉSZAK-ÍRORSZÁGI NÉPSZAVAZÁS

Mindenki próbálta meghatározni önmagát. Kik vagyunk mi?

Bevesszük ezt a maszlagot, amivel etetnek?

Vagy ennél többre vagyunk hivatottak?

És ebben a U2 mind a négy tagja osztozott az országgal.

Ugye megmondtam? Csodálatos ez az este.

Tudjátok, ki lép fel ma este a Croke Park stadionban?

Adam és Larry.

Állítólag jó a buli.

- Nagyon vicces. - Tuti.

Kérdeznék valamit a szövegírásról.

Amikor készül a dal, és jön egy ilyen...

Kinek a fejéből pattan ki a szikra?

Mert tök jól hangzik, de ki mondja, hogy „Itt ezt kéne...”

A huhogásnak mélyebb értelme van.

A „miért”-et vezeti fel.

- Majd jön, hogy „miért, miért”? - Igen.

És a „mikor”.

Micsoda esténk lesz, mi?

Térjünk vissza a „miért”-re! Ez nagyon fontos a U2-val kapcsolatban.

Szerintem ebben mind egyetértenek.

Szórakoztatni akartak, persze, de nem csak ez volt a céljuk.

Nagyot akartak alkotni.

Valami olyat, aminek van spirituális hatása.

Ez a „miért”.

Úgy nőttünk fel, hogy élőben játszottunk.

Így tanultuk ki ezt a szakmát.

Amikor a „Where the Streets Have No Name” zenéjét szereztem,

feltettem magamnak a kérdést,

hogy én mit szeretnék hallani a közönség soraiban állva.

Mitől dobnám el az agyam.

Csináld meg még egyszer, mert ilyenben többé úgysem lesz részem.

A „Where the Streets Have No Name” egy szokatlan egyveleg.

A szövege nincs tökéletesen kidolgozva.

De a benne rejlő üzenetnek óriási ereje van.

Valami olyasmi van benne,

hogy van egy földöntúli hely, ahova elmehetünk, mindnyájan.

Velünk tartasz?

Olyanok vagyunk, mint a kémcsövek.

Kémiai reakció jön létre a közönséggel.

Ettől lesz egy jó zenekar igazán kiváló.

Áruld el, hogyan kapcsolódik a „Where the Streets Have No Name”

és a 36. Super Bowl, ami fél évvel a szeptember 11-ei támadások után volt!

Viaskodtam magamban, hogy mit jelent Amerika,

mit jelent számomra, és mit jelent a világnak.

Az egy érzékeny pillanat volt.

2001. szeptember 11.

Valami figyelemfelhívót akartam.

Egy átlagos látványosság helyett

egy emlékművét készítettem felfelé úszó nevekből.

American Airlines 11-es járat

A félidei show mindig látványos.

De az érzelmeknél nincs nagyobb durranás.

Már értem

a spiritualitás és a vallás közötti kapcsolatot.

Lehet érezni, de nem csapja arcon az embert.

Mégis ott van.

Én is ezt akarom átélni.

Ez az én drogom.

Nem én adom elő a dalt, hanem a dal énekel engem.

Ez művészdumának hangzik, de nem az.

Az ember érzi az erőt, ami végigáramlik rajta.

Brian Eno egyszer azt mondta nekünk:

„Ne törődjetek azzal, hogy menők vagytok-e!

Az nem lenne menő.

- Csak adjátok önmagatokat!” - Értem.

Visszatekintve látom, hogy a U2 ilyen,

eksztázisban zenélünk.

Amikor az ember énekel,

kell hozzá bátorság, hogy elhiggye, hogy tud repülni.

Ez a fontos kérdés.

Mikor lettek pimaszok?

Az mentette meg a U2-t.

Rájöttek, mit jelent a rocksztárság.

És bejött a humor abba, amit csinálnak.

Igazi úttörők voltak.

Elmentek Amerikába a keresztény gondolataikkal,

és pikk-pakk rocksztárok lettek.

Pikk-pakk új utakra találtak, ami nagyon bejött.

Kicsit el vagyok veszve, mert Írország fiatal ország.

Én még úgy tanultam, hogy vallási irányítás alatt állt.

És ez nagyon gyorsan változott meg.

Hogy történt ez?

A világban, amibe a U2 berobbant,

egy olyan társadalom élt, ami már kicsit liberalizálódott,

de aztán ez visszafordult.

Mintha az emberek meggondolták volna magukat.

Nem volt egyértelmű a modernizáció.

Ebbe a közhangulatba érkezett meg a zenekar.

Fontos hidat jelentettek...

a konzervatív felfogás és a mai állapotok között.

Ma már nyitott és elfogadó a társadalom.

Jóságos ég! Azok igazi gyémántok?

Jesszus atyám!

Dave!

Ezekkel nem mehetsz ki az utcára.

Jól fizet, ha nőnek öltözik az ember.

DRAG QUEEN ÉS AKTIVISTA

- Most jársz először nálunk? - Igen.

Többször kéne kimozdulnod.

Ez sok értelemben igaz rám.

Csomó esetben

fogalmam sincs a dolgokról.

- Én nyitott könyv vagyok. Kérdezz bármit! - Oké.

- Itt nincsenek tabuk. - Az jó.

Mondhatjuk, hogy Írország az egyik legelnyomóbb volt a melegekkel,

és mostanra meg ennek pont az ellentéte?

Igen.

Olyan országban nőttem fel, ahol teljesen elnyomták a szexualitást.

Dublin az 1980-as években egy szürke, bántóan normális hely volt,

ha érted, mire gondolok.

Nem is hallott senki a melegségről.

Gimnazista koromban, az 1980-as években

a U2-lemezek irtó népszerűek voltak.

Gyerekként megérintettek?

Nem igazán.

Igazságtalanul ócsároltam őket, mert annak idején úgy éreztem,

ők is részei annak a heteró, rocker kultúrának,

ami engem totálisan elutasított.

Úgyhogy elmentem.

Japánba. Odaköltöztem dolgozni, és ezzel foglalkozni.

Amikor ott éltem, a U2 odajött turnézni.

És rájöttem,

hogy ez a U2 nem az a U2, amit én igazságtalanul ócsároltam.

Az a zenekar, amit a színpadon láttam, odafigyelt a világra.

Szexik voltak, és jó fejek.

Talán túldicsérem őket, de részben miattuk alakult így az életem.

- Miattuk jöttem vissza. - Azta!

Láttam rólad egy videót Bonóval és a zenekarral.

Igen.

A melegházasságos népszavazás után.

IGEN! NYERTÜNK!

Írország volt az első ország,

ahol a nép a melegházasságra voksolt.

Várjunk csak!

Emlékszel, mit mondtál a mikrofonba?

Sajnos nem.

Mondanál valamit a többieknek?

Lehet, hogy ez a legheteróbb közönség, akik előtt felléptem.

Utána kéne néznem, Dave.

Az melós, és nem szeretek melózni.

Csak annyit mondanék, hogy a magamfajták nevében örök hála!

Nagyon szépen köszönjük!

Éljen a házasság!

Igen, végül visszataláltam ide,

de nem én változtam meg.

Én még ugyanaz a hülye vagyok.

De az ország totálisan átalakult.

A U2 segített Írországnak a saját lábára állni.

Ez a mi közös művünk.

Ezt akkor is értékeltem, és most is.

Örülök. Te akarsz tőlem kérdezni valamit?

Szerintem te mindig is egy kisebbfajta divatikon voltál.

Most meg tök laza vagy.

Tök laza... Hány éves vagy?

- Hetvenöt. - Hetvenöt.

Egy laza hetvenöt éves.

- Egy laza... - És a mellkasi fájdalom?

Ha most itt elpatkolsz, évekig szedhetem a pénzt.

Kirakok egy táblát. „Dave Letterman...”

„Itt halt meg.”

Igen!

Sok színházban éreztem már úgy, hogy végem.

- Aha. - De itt megtisztelő lenne meghalni.

Köszönöm!

Én köszönöm!

A munkád sokszor nehéz döntés elé állít.

Vívódsz, és tudod, hogy nem jöhetsz ki jól a dologból.

Merre induljatok?

Erre vagy arra?

És ha jól tudom, úgy érezted, ez a feszültség jól is jött az alkotásban.

Pontosan.

Ha beszélsz Keith Richardsszal,

az egyik kedvenc témája a kettősség.

A kettősség. A Mona Lisa. Az arca.

Szomorú? Boldog?

A kettősség megjelenhet úgy is, hogy sírok, de táncolok.

Ez a U2 védjegye.

Mi erre éreztünk rá.

Hatalmas szabadságot jelentett művészként,

amikor rájöttem, hogy nem kell minden ellentmondást feloldani.

Igazából az ellentmondás kellős közepére kell építkezni.

Írország kábé 100 éves, a zenekar pedig kábé 50.

Melyik a hihetetlenebb?

Hogy az ország 100 évesen jobb hely, mint valaha, vagy hogy a banda 50 éves?

Én erre azt mondanám,

hogy az nagyobb szó, hogy ilyen régóta együtt zenélünk.

Gyakorlatilag együtt nőttünk fel,

és a zenekar miatt tanultunk meg a világban járni-kelni.

Azt hiszem, valamelyest

intézményesültünk attól, hogy ennyi ideje a U2-ban játszunk.

Szerintem én nem tudnék együtt alkotni a barátaimmal,

még rövid ideig sem.

Régen sokszor előfordult,

hogy a kelleténél jobban kísértettük a sorsot.

A barátság nagyon fontos része az együttműködésünknek.

De könnyű eltávolodni egymástól, és ez ellen tenni kell.

- Szoktad őket kínos helyzetbe hozni? - Igen.

Az aktivizmusom, amit el kellett fogadniuk,

nem éppen menő dolog.

Egy rockbandában

az ember nem fotózkodik olyanokkal,

akiknek az értékei szöges ellentétben állnak az övével.

És én ezt tettem velük.

Ez több szempontból is rendkívüli.

REPUBLIKÁNUS SZENÁTOR

Mindkettőnkre rossz fényt vet.

Összefogtam Jesse Helmsszel, és jó dolgokat értünk el.

Helms 500 milliót szánna az AIDS elleni küzdelemre

Edge azt mondta: „Bármit is csinálsz, légyszi ne hozd el Jesse Helmst,

azt, aki személyesen verte szét a Művészeti Alapot,

őt ne hozd el a koncertünkre!”

Én mégis elvittem.

- Nehéz idők voltak. - Aha.

Sok feszültség származott ebből.

Azt hiszem, én nem tettem volna ilyet. Szerintem nem.

Nehéz ügy.

Azt az ismertséget, amit a zenekarral szerzünk,

pénzre váltom, és ilyen projektekre fordítom.

A többiek általában támogatnak.

De tudom, hogy próbára teszem a türelmüket.

Az idő előrehaladtával egyre szorosabb lesz a barátságotok?

Igen. Tudomásul vesszük egymás furcsaságait,

és így nem kerül veszélybe a barátságunk.

És nem versengünk egymással.

Ilyenek vagyunk. Egyszerűen tiszteljük egymást.

Értem.

Fura a mi kettőnk kapcsolata.

Gyakran mondom a közönségnek, hogy Edge a jövőből jött.

Meg szoktam kérdezni, hogy milyen.

És mindig azt mondja, hogy jobb.

- Sziasztok! - Ez digitális.

Nem én vagyok. Ez nem egy felvétel.

- Mi? Nem te vagy? - Nem.

- Az nem egy ember? - Nem.

Ez csak az avatárom.

A virtuális másom. Gondoljatok bele...

Ígérd meg, hogy jóra használod, és nem rosszra!

Azt nem szeretem...

Azt nem szeretem benned...

Azt nem szeretem Edge-ben, hogy nincs rám szüksége.

Simán megoldaná ezt itt egyedül.

A szövegírást, az éneklést, a zenélést, a producerkedést.

De mégse teszi.

Mert úgy nem jó buli.

Az ember a legjobb barátaival tudja a legjobbakat veszekedni.

És vele aztán mindenkinél jobbakat tudok veszekedni.

Rá merném bízni Edge-re az életem.

Igazából rá is bíztam.

Igen. És jó döntés volt.

„Stuck in a Moment.”

Itt aztán érzi az ember, hogy Írországban van!

A NEGYVEN LÁB

Mi ez a hely? Ez a Negyven Láb?

- Igen. - A Negyven Láb.

Árulják el, miért vannak itt!

Én úszni jöttem.

- Elvesztett egy fogadást? - Nem.

Hogy megy ez?

Reggelente összegyűlik itt néhány úszó.

- Minden évszakban? - Igen.

- Télen, nyáron? - Igen.

Helló! Hogy vagyunk?

Pompásan!

- Ott egy Mikulás-sapkás fickó. - Ő mindennap jön.

- Azt mondjuk, ő én vagyok. - Rendben.

Ott vagyok. Ott van Dave.

Ússzak vele, és tegyek úgy, mintha maga lenne?

Ha lehetne. Én mindjárt megfagyok.

Bejön?

Nem. Itt is tudok dideregni.

Az ott hínár?

Jesszusom!

Mintha megtaláltuk volna egy hajószerencsétlenség túlélőit.

- Milyen volt? - Igazán kellemes.

- Élvezte? - Fantasztikus volt.

- Örül, hogy él? - Igen, csodás!

Más emberként jövök ki.

- Pazar! - Szuper. Próbálja ki!

Visszamegyek a szállodába, és a medencében csobbanok.

Jó.

Régen csak férfiak úszhattak itt.

FÉRFI FÜRDŐHELY

- Egészen 1974-ig. Aztán jöhettek nők is. - Igen.

Itt voltam, amikor megjelentek a nők,

és meztelenül beugráltak a vízbe.

Nagyon jó itt a hangulat.

Az ember mindig mosolyogva jön ki.

Az ember gondjai...

- Elszállnak az ember gondjai. - A mosolyt értem.

- Az ember arcára fagy. - Lehet.

Nézzük, milyen hideg!

Ne menjen közel!

- Az túl közel van. - Ennél nem megyek közelebb.

Mondtam, hogy ne engedjen túl közel!

Mennem kell. Átázott a cipőm.

Köszöntsük a Negyven lábas embert!

- Járt a Negyven Lábnál. - Igen.

- Kicsit vizes is lett. - Köszönöm!

A hírekben is bemondták, 45 percen át úsztam meztelenül.

Többet láttál Dublinból három nap alatt...

- Hát... - ...mint mi az elmúlt egy évben.

Az egész csodás volt.

Elmentünk valahova vonattal.

Két órát töltöttem Glennel.

Remek!

Összemértétek a szakállatokat Glen Hansarddal?

Nagyon szép szakálla van, de...

Ha egyszer mellette állhatnak,

biztos rabul ejti majd magukat a kék szeme.

El se hiszik, hölgyeim és uraim.

Van egy Moya Cannon-vers,

ami sokat elmond arról, hogy milyenek a dalok,

mi történik velük, hova lesznek, és hova lesz a zene.

A címe: „Dalok hordozói”.

Kiknek amúgy sem volt mit cipelniük,

ők hordozták a dalokat.

Mélyről jövő ritmus... ****.

Az én összes versem úgy végződik, hogy ****.

- Jó, most menni fog. - Rendben.

Még egyszer!

Kiknek amúgy sem volt mit cipelniük, ők hordozták a dalokat.

Babilonba, a Mississippihez...

Néha semmijük se volt már,

a saját testük se volt az övék,

de három évszázad múltán a mélyről jövő afrikai ritmusok

feltörnek a szívükből,

ők hordozzák a világ dalait.

Azok, akik az én földemről mentek el,

a downingsi és rossesi lányok,

akik északra mentek a halászhajókkal,

kizsigerelve az ezüstlő tengert,

és a Horn Head-i és ranafasti fiúk,

akik kötélen aludtak egy kis viskóban.

Dalaik a lélek pénze voltak,

szívük nemesfémje,

melyet beválthattak más aranyra,

más tisztán csengő dalokra,

melyek az idők fatábláin kopogtak.

Ez a fő gondolat, hogy hordozzuk a dalokat.

- Igen. - Még ha másunk nincs is.

TRADICIONÁLIS ÍR PUB

A történelmet a győztesek írják.

Igen.

A dalokat pedig a szenvedők.

Írországban sok dalunk van.

- Mióta nem iszol? - Harmincnégy éves korom óta.

Harmincnégy? Hát, sok sikert!

Mutassam a járást?

Figyelj!

Így kell Dublinban sétálni.

Jó. Értem.

- Nem rossz. - Dublin.

- Így? - Igen!

- Megjöttünk. - Ez az a hely.

Ezer éve nem jártam itt.

Jó estét!

Helló!

Mi a helyzet?

Hogy hívják? Oliver? Én Dave vagyok.

Rohadt jó volt!

Glen!

- Hali! - Szevasz!

Tetszik a szemem, ugye?

Nem kell ez!

Csodás volt! Köszönöm!

Lehetne ez a himnusz, nem?

Bravó! Nagyon klassz volt!

MARSH KÖNYVTÁR

Mondtad, hogy gyakran felveszel daltöredékeket.

- Igen. - Valami kütyüre.

Van, hogy az éjszaka közepén

felébredek egy jó ötletre.

Kikelek az ágyból, megkeresem a mobilomat és a gitáromat.

Reggel megnéztem a telefonomat, összesen 6000 hangjegyzetem van.

Ez majdnem olyan, mintha varázsolnátok.

Neked is varázsolunk valamit.

Írunk neked egy dalt, a „Negyven lábas ember”-t.

Mikor jutott eszetekbe?

- Nemrég. - Ma hajnali háromkor.

- Hajnalban. - Tényleg?

Tehát az, amit hallok, még friss, ropogós?

Igen.

- Őrület! - Próbáljuk meg újra!

- Mehet? Oké. - Aha.

- Szólj, mikor kezdjek! - Van szöveg is!

Bizony.

Egy, két, há, négy!

Jó barátunk a Negyven lábas ember

Próbálkozik, hogy a legjobb legyen egyszer

Szegényt majdnem elnyelte a tenger

A nagy hullám is benne volt a tervben

Nevethetsz zavarodban

Így látunk a lelked mélyére

Nézzük most ezt!

Nem is olyan jellegzetes

Nem is olyan félelmetes

De jó termetes

A Negyven lábas ember

A Negyven lábas ember

Te jó ég!

Járja útját...

- Istenem! - Nem örül.

- Jól van. - Jaj!

Az nagyon igaz, hogy „próbálkozik, hogy a legjobb legyen egyszer”.

Ezt mantrázom magamnak a nap minden percében.

Sok jó dolog történt az életemben.

De ez a legjobbak között van.

Az emberek felhívhatnak, és rendelhetnek tőletek U2-dalokat?

Azért ezt nem mondanám.

Az inspiráció a lényeg.

- Zavarban vagyok. - Megihlettél minket.

Mikor beszéljük meg a kiadás részleteit?

- Kiadás? Vegyél vissza! - Aha.

Vegyél vissza, Letterman!

„A legjobb dalszerzők sose nyugszanak,

de mégis a megnyugvás a céljuk.”

Gyerünk!

Ennek átírtátok a szövegét az újrakiadásra.

Igen, így van.

Fantasztikus ennyi év után befejezni a „Sunday Bloody Sunday”-t.

Visszatérünk Derrybe, és áttesszük a nótát a jelenbe.

Akkoriban nem tudtam volna így megírni ezt a dalt.

Már csak azt nem tudom, hogyan készülnek a dalaitok.

Még nem mondtátok.

Nem akarok nagyon szakmázni,

de minden dallamnak az akkordok adják az alapját.

Tehát mielőtt eljutunk a dallamig, meg kell találni a megfelelő akkordokat.

Nem értek egyet Edge-dzsel.

Gondolj bele, mi volt a „One”-nal!

Megváltoztattad az akkordokat. A dallam és a szöveg maradt.

- Ennyi volt. - Nem igaz.

A hangnemet változtattuk, nem az akkordokat.

Majdnem kibírtunk 50 évet.

- De itt most mindennek vége lett. - Vége lett.

De az, hogy még mindig csináljátok,

és nem unjátok...

Szóval még mindig...

Volt már úgy, hogy otthagyom a U2-t.

- És a többiek is érezték így. - Ne!

- De igen... - Ne!

Mindnyájunk fejében megfordult...

Az lehet, de mégse mentetek szét.

Szerintem az az igazán fontos, hogy azt nézzük,

folytassuk-e ezt az egészet,

és mit kell ezért a U2 négy tagjának tennie.

Én azért akarom folytatni,

mert valami alakul az énekesi énemben.

Hajt a vágy, hogy megírjuk a dalt, amit eddig nem tudtunk.

Meg akarjuk kaparintani, mint valami elérhetetlen trófeát.

HANGMÉRNÖK

- Mutassak még egyet? - Igen.

Lássuk a „Breaking Wave”-et, még nincs rendben a vokál.

Csináljuk valahogy máshogy!

Ez a dal már tíz éve készül.

A daloknak eleinte csak a kontúrja van meg.

Van, hogy hozzákezdünk egy nótához,

de csak 20 év múlva tudjuk befejezni.

Aztán rájön az ember, hogy a dal erre a pillanatra várt.

Aha.

Más ember lettem. Le kell dőlnöm.

- Sajnálom! - Nekem is.

Tényleg?

Dublintól szerintem azt kaptuk a többiekkel,

hogy kapocsként szolgál a hétköznapi életünkhöz.

Ugyanazok a barátaink, mint 15-16 évesen.

A zenekar összes tagját

az védte meg a legdurvább rocksztáros kicsapongásoktól,

hogy itt élünk.

- Sajnos. - Aha.

Két, há, négy!

Próbáljunk ki valamit!

Mi énekeljük, hogy: „There is no them”, ti meg, hogy: „There’s only us”.

Így ti is beszállhattok.

Hangosabban!

Köszönjük szépen!

Baromira berúgtam.

Szeretnék valamit mondani.

Köszönöm mindenkinek!

Még sose volt részem ilyesmiben.

Egész Írországnak is hálás vagyok.

Te jó ég, mennyi mindent tanultam!

Glen, imádom a szakálladat.

És köszönöm a meghívást, Bono és Edge!

Kösz, hogy vendégül láttatok.

Isten áldjon itt mindenkit!

Köszönöm!

Amúgy, Dave, adom ezt az új stílust!

Csak mondom.

Szerinted miért vettem ezt?

Hogy olyan legyek, mint te.

Visszatekintve egyértelműnek tűnik,

hogy a U2-ban az az igazán csodálatos,

hogy bármire vagy bárkire volt szükségünk,

csak egy karnyújtásnyira volt.

Ezzel kezdtük ezt az egészet.

- Ez a hihetetlen. - Igen.

Eljött ő, a Negyven lábas ember

Kicsi szigetünkre idetévedt egyszer

Szegényt majdnem elnyelte a tenger

A nagy hullám is benne volt a tervben

A szörny nem ott van, a víz mélyén

Idetelepszik, itt ül le mellém

Nem is olyan félelmetes

Szakálla is szép és deres

És az orgánuma jellegzetes

A Negyven lábas ember

Néha egy idegen miatt látod meg magad

Egy külső szem könnyebben megragad

Csak egy van neki, de azt rád veti

Mert ő egy kedves, rendes küklopsz

Szó nem érheti

Nem is olyan félelmetes

Szakálla is szép és deres

És az orgánuma jellegzetes

A Negyven lábas ember

Adamnek és Larrynek köszönjük, hogy hagyták, hogy ezt nélkülük csináljuk!

Zavarunkban nevetünk

Nem is olyan félelmetes

Szakálla is szép és deres

És az orgánuma jellegzetes

A Negyven lábas ember

A Negyven lábas ember

A feliratot fordította: Gáspár Bence