All language subtitles for Lovecraft_ Fear of the Unknown - Full Movie _ Snagfilms

Magyar H. P. Lovecraft Társaság
www.lovecraft.hu

„Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem,

a legősibb és legerősebb félelem pedig
az ismeretlentől való rettegés.”

H. P. Lovecraft életét teljesen megváltoztatta
az őrület szomorú megjelenése.

1893 áprilisában a Boston környékén élő,

de utazó ügynökként dolgozó apja

Chicagoban járt üzleti úton.

És Winfield Scott Lovecraft
ekkor tapasztalta meg

Először az elmebaj bénító erejét.

Vad látomásai Winfieldet hamarosan

a Butler Kórházba juttatták.

Zaklatott felesége, Susan Phillips Lovecraft
arra kényszerült,

hogy visszaköltözzön családjához
a Rhode Island-i Providence-be.

Susie-val ment természetesen kétéves kisfia is,

Howard Phillips Lovecraft.

A férfit, akit a "weird" irodalom mai olvasói
H. P. Lovecraft néven ismernek,

ma Amerika egyik legjobb írójaként
tartják számon.

Lovecraft a 20. századi horror témáinak
és rögeszméinek meghatározója,

és most, hogy a 21. században járunk,
még mindig velünk marad.

A horrort megszabadította minden addigi cicomájától

és megteremtette a maga jellegzetes
elbeszélésmódját, a saját műfaját.

Lovecraft az ember kozmoszban
elfoglalt helyéről beszél,

és világosan kimondja, hogy az ókori istenek
közönyösek velünk szemben.

Lovecraft ezt a tételt elfogadja,
és kiterjeszti az egész kozmoszra.

Gondoljunk a természetfeletti horror bármely alfajára,

szinte biztos, hogy karrierjének valamely pontján

Lovecraft kipróbálta magát benne.

És ha jól csinálta, ami gyakran előfordult,
verhetetlenek bizonyult.

Lovecraft - Az ismeretlentől való rettegés

Ezek a Vének kimondhatatlan nevei,

Lovecraft Cthulhu Mítoszának a szíve,

amely egy lazán kapcsolódó kánon, ami azóta

az irodalom legbefolyásosabb
alkotásává nőtte ki magát.

Nem tudom, hogy Lovecraft valaha is azzal
a gondolattal ült-e le az íróasztalához,

hogy: „Én most ki fogok dolgozni
egy impozáns mítoszt”.

Szerintem csak írni kezdett,

aztán minden más már adta magát.

Mitológiák nagyon komplex
keresztezése ez, amely

kiindulópontja, hogy az emberiségnél
és a Földnél is

ősibb dolgok kegyetlenül és közönnyel

bámulnak minket.

A Vének letűntek, elrejtőztek a világban,
távoli pusztaságokban, sötét rejtekekben húzódnak meg,

mindaddig, amíg a hatalmas főpap, Cthulhu

elő nem jön a víz alatti, nagy városban,
R'lyeh-ben álló, sötét házából,

és az egész földet újra az igája alá nem hajtja.

Tehát a pokoli démonok helyett ott vannak ezek az

idegen világokból érkező, fura, csápos lények

száműzettek, de majd egy nap visszatérnek
és visszaveszik, ami az övék volt.

A Vének az univerzum, a Vének maga a kozmosz,

olyan minket meghaladó erő,
amit képtelenek vagyunk irányítani.

Ők az univerzum, amely hatalmasabb,
mint azt felfoghatnánk.

Lovecraft előtt a horrorban, a rémtörténetekben

mindig egy alapvetően élhető világgal találkoztunk:

"Isten vigyáz ránk, Isten vigyáz a jókra."

A jó emberek valószínűleg túlélik a rémséget,
a kísértettel való találkozást és a hasonlókat.

Lovecraft ezt is felülírta.

Elkanyarodott a kísértettörténetektől,
a gótikus irodalomtól,

és létrehozta a maga sajátos,
ellenséges világát, amelybe

olyan őrült, förtelmes szörnyetegek
próbálnak betörni,

akik cseppet sem törődnek velünk.

De mi vezethette ezt az idegengyűlölő,
régi vágású úriembert,

hogy soha nem látott borzalmakról
és kozmikus istenekről írjon?

Hol folyó ömlik öbölbe

Lombos domboldalnál

Providence ormai törnek
Az ősi ég alá

A szűk kanyargós utcák, mik
Lejtők között járnak

Elveszett korok csodáit
Idézik a mának.

ÉN VAGYOK PROVIDENCE -
ÉN VAGYOK A GONDVISELÉS

Született 1890. augusztus 20-án.

Phillipsék Angell Street 454. szám alatti háza

a régi amerikai értékek csökevényes
maradványa volt.

Lovecraft családja egészen jó módú volt

és azt hiszem, a providence-i
arisztokráciához sorolják magukat.

A Phillips családfa egészen a 17. századig

vezethető vissza Providence történetében.

Lovecraft részről pedig a 15. századi
Angliáig követhető a család eredete,

Devonban Lovecraftok és Lovecroftok is előfordultak.

Lovecraft tényleg „Mayflower-példány”-nak nevezhető,

aki New England „formalinjában” konzerválódott.

Angolbarát volt, és olyasvalaki,
akinek a szexhez nagyon kevés köze volt,

földönkívüli lényként élt közöttünk,

az értelemben, hogy nem volt
valami férfias gyerek.

Winfield 1898. július 19-én, szifilisz-
fertőzésben bekövetkezett halála után

Susie-nak csak a kis Howard maradt.

Szakadatlanul anyáskodott felette,

olyannyira, hogy barátaitól megkövetelte,
hogy meggörnyedve járjanak a gyermek mellett,

ha kézen fogva sétáltak vele,

nehogy esetleg kificamítsák a vállát.

Túlzott gondoskodása ellenére

szinte puritán nézetei
meggátolták Susie Lovecraftet,

hogy fia iránti szeretetét
fizikailag is kimutassa.

Lovecraft később bevallotta feleségének,

hogy ez a fajta anyai nevelés mennyire
ártalmas volt számára.

Nagyapja, Whipple Phillips igen tehetős gyáros volt.

Lovecraft 4-5 éves volt, amikor Whipple

kísértettörténeteket mesélt neki.

Más módokon is tanítgatta, igyekezett kivenni
a részét unokája tanításából.

A padláson hatalmas könyvtáruk volt,
feltehetően a nagyapa gyűjteménye.

Lovecraft titokban feljárt oda,
és gyertyafény mellett olvasgatta a régi könyveket,

így szeretett bele a 18. századba.

Lovecraft nemcsak korának terméke,

hanem a korát megelőző századoké is.
Nem a megfelelő korba született.

A 18. század fontos részét képezte
az úri viselkedés szabályai:

egy úriember méltósággal, őszintén és becsülettel él.

Lovecraft 18. és kora 19. századi
irodalmat olvasott és azt mondta:

„Olyan akarok lenni, mint azok.
Olyan akarok lenni, mint Alexander Pope,

aki puszta műélvezetből írt verset.”

„Tudat alatt mindig úgy éreztem, hogy

a 18. sz. óta minden valószerűtlen, látszólagos,

egyfajta groteszk rémálom vagy karikatúra."

Lovecraft nagyon sokat tanult nagyapja házában.

Sőt azt hiszem, amit tudott, azt mind ott tanulta.

Iskoláztatása még a legjobb esetben is
szakaszosnak mondható,

és állítólag gyakori, idegi eredetű megbetegedései
miatt sokat hiányzott az iskolából.

Azokban az időkben az oktatás még nem volt kötelező.

Ha valaki nem akarta, akkor nem küldte
iskolába a gyerekét.

Lovecraft 8 éves korára
szenvedélyesen megszerette a kémiát.

Nem sokkal ezután fedezte fel a csillagászatot,
s ez még nagyobb hatással volt rá.

Azt mondta, hogy az asztronómia ébresztette rá
a világűr határtalanságára,

és az emberiség jelentéktelen voltára a kozmoszban.

Van egy kifejezés, amellyel rendszerint csak
olvasmányaimban találkozom,

vagy amikor paleontológusokkal és
geológusokkal beszélgetek.

Ez az „ősidő”, ami a legtöbb embertől idegen,
mert az emberek általában

években gondolkodnak,
és így néznek a történelemre is.

Az ősidő viszont mindennél korábbra nyúlik vissza,
az emberi értelem kialakulása előtti

időbe. Ez a geológiai idő.

Olyan időskáláról van szó, amelyen
a hegyláncok kiemelkedését,

kontinensek elmozdulását helyezzük el,

amikor fajok keletkeznek, majd halnak ki.

De ezt nem igazán lehet ésszel feldolgozni.

Az emberiség földhöz kötött.

Ettől az emberiség eltörpült,
fenyegetetté, sebezhetővé vált. És mert

Lovecraft maga is félt, és sebezhetőnek érezte magát

az űrt megtöltötte szörnyekkel.

A padlásom töltött sok idő
Susie-ban azt a benyomást keltette,

hogy fia a világ és az emberek elől
igyekszik elrejtőzni,

hogy sérülékeny gyermek,
aki nem érzi jól magát a saját bőrében.

A Susie Lovecraft és a fia közötti kapcsolat
a legjobb esetben is problematikusnak mondható.

Kétségtelen, hogy Susie szerette a fiát,
de azt hiszem, amiatt, hogy a férje,

Lovecraft apja, szifiliszben halt meg,

valamiféle se vele, se nélküle
kapcsolatot alakult ki köztük.

Visszataszítónak nevezte.
Egyik szomszédjának azt mondta,

hogy a gyereknek visszataszító arca van,

ezért nem jár el otthonról.

Susie annyiszor hangoztatta ezt,
hogy a fia végül el is hitte.

A klasszikusok iránti vonzalommal
keveredő bizonytalanság

miatt az ifjú Lovecraft
a saját korosztályától elszigetelődött.

De a magányos gyermekkor hatására
fantáziája egészen élénkké vált.

„Rendszeresen gyötört egy furcsa,
ismétlődő rémálom,

amelyben általam éji huhogányoknak nevezett
szörnyszerű lények jelentek meg,

és a hasamnál fogva felkaptak, magukkal ragadtak,
fel a végtelen fekete űrbe.

Halott és iszonyatos városok
tornyai fölött repültünk.

Mérhetetlen sok éjfekete és a mértani törvények

borzalmasan elferdített, megnyomorított szabályai szerint
épített házakkal teli helyeken."

Lovecraft borzongató dolgok iránti vonzalmát

táplálta, hogy felfedezte Edgar Allan Poe meséit.

Lovecraft Poe legjelentősebb követője,

és azokon a korai írásain ez jól látszik,
amelyek olyan hatásokat idéznek fel, mint amilyeneket

például Az áruló szívben találunk.

Az áruló szívet akár Lovecraft is írhatta volna.

Elképzelhető, hogy egy kicsit szeretett volna
olyan lenni, mint Edgar Allan Poe,

de végül képzelete egészen más irányba vitte.

Tudjuk ugye, hogy Poe szerint milyennek
kellene lennie egy novellának.

Mindennek egy helyen kell lennie,
hogy megteremtsen egy bizonyos hatást.

Lovecraft viszont Poe-hoz képest
sokkal tágabb perspektívákban gondolkodott.

Serdülő évei alatt Lovecraft
számos Poe-stílusú novellát írt,

de ezek legtöbbjét végül megsemmisítette.

Azt hiszem a legtöbb író túlságosan is
szigorú önmagához, és ki kell

mondanunk, hogy Lovecraft ennek a trendnek
igazi megtestesítője.

Viszont azt hiszem, hogyha ebből
valami pozitív dolog

született azon kívül,
hogy nagyszerű író lett belőle az az,

hogy bárkinek, aki a saját munkája miatt kesereg,

el kellene olvasnia, hogy milyen megjegyzéseket írt
Lovecraft az ő saját munkájáról.

Szinte soha semmi jót nem mondott a saját műveiről.

Meglehet, ez az általa „jó modornak” tartott
viselkedéshez tartozott,

mert kétségtelen, hogy rendkívül
rossz modorra vallónak

tartotta volna a saját írásai dicséretét.

Azt hiszem azokban az időkben
Lovecraft tele lehetett

bizonytalansággal, nem tudta,
hogy milyen pályát válasszon.

De talán nem és érezte,
hogy szükséges lenne pályát választania.

Legalábbis pénzkeresés szempontjából semmiképp,
mert azt hitte, hogy pénze mindig lesz.

De nem sokkal ezután rá kellett jönnie,
hogy korántsem így van.

1904-re Whipple Phillips súlyos
anyagi veszteséget szenvedett, mert egy

gátépítő vállalkozásba fektette pénzét,
amely csődbe ment.

Az ebből eredő stressz kétségtelenül hozzájárult
1908. március 28-án bekövetkező halálához.

Az Angell Streeti házat eladták,

és vele együtt a könyvtárat is,
amelyből Lovecraft 12 éven át tanult.

Lovecraft szívből szerette ezt az otthont,

ahol addig soha nem tapasztalt
biztonságban érezte magát.

Noha a Susie által talált új otthon
mindössze háromtömbnyire volt a régitől,

Lovecraft számára olyan volt,
mintha ismeretlen országba költözött volna.

Igaz, a középiskolában talált némi örömöt,

azok a tárgyak, amelyeket nem értett,
nagyon elkeserítették.

Lovecraft azt állítja, hogy ekkor teljes
idegösszeomlást kapott.

De azt nem tudjuk, pontosan mit ért ez alatt.

Én személy szerint az hiszem,
az összeomlást az okozta,

hogy Lovecraft rájött, hiányos
matematikai tudása miatt

soha nem lehet belőle csillagász.

1908 nyarán egész egyszerűen otthagyta az iskolát,
és soha nem folytatta tanulmányait.

Lovecraft visszavonultsága 1908-tól 1917-ig tartott.

Levelezéséből ítélve ez az idegösszeroppanás

magán viselte a mély depresszió minden jegyét.

„Kerültem minden emberi társaságot,
meggyőződésemmé vált, hogy teljes kudarcot vallottam,

és nem vagyok méltó arra, hogy egy társaságba
járjak azokkal, akik ifjú korom óta ismertek,

és bolond módra nagy dolgokat reméltek tőlem.”

Lovecraft meglehetősen őrült volt,
kicsit tébolyultan, céltalanul bolyongott,

de persze nem úgy értem, na, igen
a „különc” talán jobb szó rá.

Még a saját korában is valószínűleg nemhogy remetének,
de bogaras különcnek tarthatták.

Állítólag időnként elhagyta a házat,
és az emberek megfigyelték, ahogy esőkabátjába

burkolva végigment az utcán,

mindig csak egyenesen előre nézett,
az emberek tekintetét kerülte.

Egy dolog mellett ebben az időszakban is kitartott,
és az az olvasás volt.

Ennek révén ismerkedett meg
az amatőr ponyvamagazinokkal,

amelyek később írásait is megjelentették.

Azt hiszem Lovecraftot az amatőr újságírás mentette meg.

Íróként is és emberként is.

1913-1914 táján Lovecraft lényegében
élve eltemetkezve töltötte napjait,

fogalma sem volt, hogy mit kezdjen magával,

és akkor feltárult előtte az amatőr újságírás
kicsiny világa, ahol mások is olyanok, mint ő.

Akik írók szeretnének lenni, de nem a pénzért írnak.

És azt hiszem ez akkor, és ott nagyon fontos pillanat volt számára.

Mert az amatőr újságírás egyfajta íróiskola volt.

Lovecraft ezt követően The Conservative címmel
megjelentette a saját amatőr folyóiratát.

Oldalain szenvedélyesen fejtegette az elszigeteltség
évei során kialakított nézeteit,

köztük a rendkívül erős idegengyűlöletet.

„Korunk egyik legriasztóbb, és jól megfigyelhető tendenciája,

a szervezett közrend egyre növekvő megvetése,

akár a félállati orosz csőcselék
émelyítő példáját követi, akár nem.

Úgy tűnik, hogy a kevésbé
intelligens elemeket az egész világon

kivételes rosszindulat vezérli."

Minden művész, minden művészi alkotás kora terméke.

És Lovecraft lényegében nagyon is
amerikai érzelmeket tükrözött.

Lovecraft intellektuális gyarlóságai,
mint például rasszista meggyőződése, és így tovább,

ugyanolyan elítélendők voltak akkor,
mint most, és mégis,

bizonyos tekintetben mégsem várhatjuk el,
hogy a levesse a bőrét,

és megfeleljen a modern, józan megfontolásoknak.

Volt egy nagyon, nagyon archaikus,
és megdönthetetlen elképzelése,

miszerint igazán stabil csakis
egy homogén társadalom lehet.

Egyszerűen nem akarta,
hogy az általa ismert kultúra széthulljon,

pedig biztos volt benne, hogy ez fog történni,

pusztán az egyre több bevándorló okozta erózió miatt.

Egyfajta Pat Buchanan-féle dolog volt ez.

Volt benne valami igazán őszinte aggodalom a

szaporodásban rejlő veszedelmekkel,
a vegyes házasságokkal,

és, azt hiszem, úgy általában
a szaporodással kapcsolatban.

De ebben benne volt a tisztaságra szinte árjákra
jellemző büszkeséggel való tekintés veszélye is.

Ennek ellenére a The Conservative egyaránt vonzotta magához

a vele egyetértő, és a vele ellenkező amatőröket.

Vonzotta őket Lovecraft művelt elméje,

és ennek eredményeként Lovecraft
közeli kapcsolatot alakított ki

több amatőr újságíróval is, akikkel később
életre szóló barátságot kötött.

Számtalan levelet váltottak még azután is,

amikor ezek az emberek elhagyták
az amatőr újságírás világát.

És Lovecraft egyfajta otthonra lelt
ezeknél a folyóiratoknál,

illetve más magazinoknál, rajongói magazinoknál,
amelyekbe szintén írt,

és sok rokonlélekre talált ezekben a körökben,
akik olvasták, és imádták az írásait.

És követői is lettek, az egész majdhogynem
önmagában is egyfajta kultusszá vált.

Lovecraft olyan sok, hosszú levelet írt,
olyan hévvel, és intenzitással,

hogy feltételezhető, hogy esetleg időnként
a novellaírásról is lemondott a levelezés kedvéért.

Amennyire tudom, több mint 120.000 levelet írt,

és nem is rövideket! Sőt! Nagyon is terjedelmes

leveleket írt, oldalakat töltött meg
részletes magyarázatokkal,

jegyzetekkel, javaslatokkal,
hogy az illető hogyan javíthat írói stílusán.

Ahogy levelezőtársai száma nőtt,

lehetővé vált számára, hogy általa nagyra tartott
olvasókon tesztelje korai írásait.

1919-ben felfigyelt rá a The Vagrant c. amatőr folyóirat.

A Dagon volt Lovecraft első nyomtatásban megjelenő novellája.

Egy matróznak sikerül megszöknie
a német tengeri portyázok fogságából,

ám egy különös – vulkáni tevékenység
következtében a felszínre került –

tengerfenékből keletkezett partra vetődik.

„A vidéket rothadó haltetemek, és más,

leírhatatlan lények bűze árasztotta el, amelyeket

a végtelen síkság undorító sarából láttam kiállni.”

Az írásnak megvan a maga szörnyűséges hangulata,
hogy ez a szegény pasas

ott van, védtelenül a nagy semmiben,

és tudjuk, hogy a biztos vég vár rá, pláne,
hogy az égen egy fekete nap jár..., micsoda kép!

A tengerész nekilát a zátony felderítésének,
és gigantikus méretű monolitra bukkan,

amelynek faragott felszínén egy ősi,
halember faj ábrázolásait találja.

„Úszóhártyás kezük és lábuk ellenére

förtelmes módon emberinek tűntek.

Ernyedt ajkuk döbbenetesen széles volt,
szemük kidülledt.

Más vonásaikat már sokkal kellemetlenebb
lenne felidézni.”

Aztán hirtelen elszabadul a pokol,
előjön valami hatalmas,

Charlie Tuna-féle figura,
és átöleli a kőoszlopot.

És a végén az lesz,
hogy az elbeszélő egyszerűen megőrül,

már a világ másik végén él, de attól retteg,
hogy a jó öreg Charlie ide is követte,

és azt mondja: „Jaj istenem! Valami van az ablakban!”

Na, és akkor követte az a lény,
vagy csak bolond a fickó? Fogalmunk sincs.

De akárhogy is, nagyon jó kis történet.

De persze, ebben már minden benne van. Ott az a lény,
a tenger gigászi teremtményei közül...

Tulajdonképpen egy miniatűr Cthulhuról van szó.

A Dagon, és az ebből az időszakból
származó többi novella

határozza meg a tipikus
lovecrafti kerettörténetet:

egy tudós a természeti törvénye
megcsúfolását fedezi fel,

és a végén valami vagy az őrületbe,
vagy a halálba kergeti.

Ebben a novellában is megtalálható már
a Lovecraftra jellemző barokkos leírás,

és a személyes érzéseket kifejező,
szubjektív melléknevek halmaza.

Lovecrafttal kapcsolatban
az egyik sokat emlegetett klisé,

amelyet rendszerint azok használnak,
akik nem szeretik a műveit,

hogy mindössze egyfajta stílusban írt,
és az is legnagyobbrészt

vagy legalább is javarészt melléknevekből áll.

...mint mondjuk: „A Dulwich hátborzongató
városa fölött lebegő

torz, furcsán púpos hold fénye síkos,
pikkelyes, varangyszerű lényekre esett."

De valójában csak azt mondja, hogy, Dulwich fölött

majdnem telihold volt,

és az ott lakók mind piszkosul fura békák voltak.

De Lovecraft valójában barokk író,
abban az értelemben, hogy milyen gondosan

igazítja egymáshoz ezeket a túlérett,
hihetetlenül szövevényes

kifejezésmódokat, mondatokat és stílust,

de mindez teljesen a sajátja.

Ha az ember felnőttként ismerkedik meg Lovecrafttal,
akkor meg kell tanulnia, hogy hogyan olvassa.

Az övé nem modern stílus, nem egy
lecsupaszított stílus,

és nem is valami hatékony stílus,
és rengeteg kihagyható szó van benne.

Lovecraft kiválaszt néhány szót,
és azokat aztán borzalmasan elkoptatja.

„hátborzongató”, „furcsán púpos”

Legtöbb története puszta hangulat.
Semmi sem történik.

Kiváltképp az elbeszélővel nem történik semmi.

Az elbeszélő rendszerint halálra váltan fog bele
a történetbe, és halálra váltan is végzi.

És Lovecraft egyéb dolgok miatt is gúnyolható:

hogy hajlamos egyes szám első személyben írni,

és hogy vég nélkül ír.

Egyik jellegzetesen parodizálható lovecrafti kép, hogy

valaki írás közben megőrül,
mert valami egyre közeledik az ajtajához:

„Már a lépcsőn jár!

Pokoli csápjai már az ajtóm előtt vonaglanak!

Iä, Shub-Niggurath, az ezergyermekű szörny...
Fhtagn, Fhtagn..."

És kész, pont, pont, pont.

A szereplő eltűnik a szókihagyások
és a kurzív írás áradatában.

Hihetetlenül szorulásos stílus ez.

És persze a pasas újra, meg újra,
meg újra átírta, addig,

amíg elégedett nem volt a munkájával.

És meglehet, néhányak túl cirkalmasnak találják,
de a szövegeiben mégis tökéletes az egyensúly.

Erre a lila stílusra nagyban hatott,

hogy ebben az időben Lovecraftot
lenyűgözték Lord Dunsany írásai.

Dunsany varázslatos meséket írt
mindenféle álomvilágról meg istenekről.

Bámulatos a prózája, amelyet, úgy tűnik,
kizárólag a King James-féle bibliafordítás

ihletett, és semmi más.

Lovecraftot elbűvölte Dunsany mesebeli panteonja,

és később be is vallotta, hogy ennek hatásara
kezdte el írni a Cthulhu-mítosz történeteit.

Fogta a Dunsany-féle,
fantáziavilágban élő isteneket, és

belehelyezte őket a valós világba.
Így alakította ki a saját kozmikus mitológiáját.

Noha Lovecraft immár publikáló író lett,

úgy vélte, hogy egy úriemberhez nem méltó,
hogy fizetést várjon el

olyasmiért, amit kizárólag a saját élvezetére űz.

Elképzelése szerint egy úriember
„megél”, de nem „dolgozik”.

Amatőr írótársai azonban biztatták, hogy hagyjon fel
ezzel az üzletellenes gondolkodással,

és tehetségét „szellemíróként” bocsássa áruba.

Láthatatlan szerzői mivoltában,
1918 és 1920 között

Lovecraft írásai számos
alkalommal kerültek nyomtatásba.

Mivel azonban semmiféle gyakorlati,
üzleti tapasztalata nem volt,

az akkoriban elfogadottnak számító
munkadíjtól jóval kevesebbet kért,

és épphogy elérte a minimum célként kitűzött,
heti 15 dolláros bevételt.

A csekély jövedelem ellenére is, ez rendkívül
termékeny időszak volt Lovecraft életében.

1921-re közel 17 novellát írt.

„Boldogtalan ember az, akinek gyermekkori emlékei

pusztán félelmet és szomorúságot idéznek.

Nyomorúságos az a lény, aki csak

óriási, zord termekben, barna falikárpitok és
antik kötetekkel rakott polcok

között töltött, magányos órákra tekinthet vissza."

A The Outsider (A kívülálló) legmegkapóbb tulajdonsága,
hogy a mi értelmünket meghaladó valami története.

A dolog egy pillanatra felbukkan a körben, a tűz fényében,

és máris visszaszökik a sötétségbe.

A történet magányos elbeszélője
hosszas remeteség után

elhagyja omladozó kastélyát,

és a föld felszínére érve azt látja,
hogy az emberek eszelősen menekülnek

attól a szörnytől, amelyet a narrátor tisztán lát maga előtt.

Imádom a végén ezt a, hogy úgy mondjam,
csavaros fordulatot.

És ahogy az ember olvassa a novellát,
a legutolsó mondat az, ami megrémíti.

Kimondottan büszke voltam a fickóra, hogy milyen
ügyesen sikerült kijutnia a katakombáiból.

És amint az igazi, élő emberek megpillantják,
és sikoltozni kezdenek,

ő maga is meglátja a saját tükörképét.

Irtózva kinyújtja a kezét, és megérinti
a tükröt, és bumm! A történet véget ér!

„Úristen, egy vámpír, a sötétség bugyraiból
származó teremtmény, és most vele kell mennünk!”

Rögtön előre lapoztam, újra elolvastam az egészet,
hogy lássam, hogyan érte el ezt a hatást!

Amikor Lovecraft a legjobb formájában van,
akkor van annyira egzisztencialista,

mint Albert Camus.

„Mindig is tudtam, hogy kívülálló vagyok,

idegen ebben a században, és azok között,
akik még megőrizték emberi lényüket."

Ez van annyira erős megfogalmazása annak,
ahogy például én is

éreztem magam serdülőkoromban, mint bármi más.

Lovecraft írása nagy valószínűséggel
rejtett önéletrajzi elemeket tartalmaz.

Kétségtelenül úgy tűnik,
hogy boldogtalan gyermekkora volt,

és fizikailag visszataszítónak tartotta magát.

De azt is érezte vajon, hogy emiatt irtózat
tárgya lenne, hogy mindenki kerüli?

Kétségtelen, hogy ami a külső megjelenését illeti,
egy sor dolog miatt zavarban volt.

Úgy érezte például, hogy benőtt arcszőrzete van,
és ezt elcsúfító dolognak tartotta.

Bizonyos értelemben tehát
saját magát használta volna kiindulópontnak.

De ahhoz azt hiszem sokkal
hátborzongatóbbnak kellene lennie,

mint amilyennek Colin Wilson ábrázolja,

ha valóban úgy kellett volna kinéznie,
mint a novellái szereplői.

És én nem hiszem, hogy annyira borzalmas lett volna.

Amikor Lovecraft végre kilépett az önkéntes elszigeteltségből,
Providence egybehangzó véleménye az volt, hogy

az Angell Streeten álló házat jobb kerülni,

és hogy Lovecraft és édesanyja különcök.

Noha ez a nézet Lovecraft esetében vitatható,

Susie egyre nagyobb aggodalomra adott okot.

A kis család élet tele volt feszültséggel.
Susie a legkisebb dolgokból is

óriási drámákat rendezett.

1919. március 13-án,

nagyjából abban az időben, amikor fia
írói karrierje bontakozni kezdett,

Susie Lovecraft ugyanabba az intézetbe került,

ahová évekkel korábban a férjét is bevitték.

Susie Lovecraft 1921. május 24-én hunyt el,
de nem idegi problémák miatt,

hanem egy elrontott epeműtét következtében.

Susie halála érzelmileg is anyagilag is

nagy terhet rótt Lovecraftra.

Susie szűkös örökséget hagyott fiára,

amely már akkor is csekély volt,
amikor ő maga atyjától megörökölte.

Ez az örökség és a szellemírásból származó,
hasonlóan siralmas jövedelem

alig-alig fedezte Lovecraft költségeit.

Nagyon kevés pénzt keresett,
fertelmes babkonzerven élt...

Sokszor gondolkodom azon, hogy Lovecraft
vállalt-e volna valami alkalmi munkát, bármit,

bármit, csak azért, hogy egy kis pénze legyen.

És nem hiszem, hogy ilyesmibe belement volna.

hogy ő igenis úriember, hogy író,
és hogy nem fog akármit elvállalni.

Lovecraft a nagynénjeihez, Lilian Clarkhoz
és Annie Gamwellhez költözött.

De egy nagynéni nem helyettesítheti az anyát.

Érezhetően kevesebbet írt.

A felmentő sereg Lovecraft egyik
újságírótársa képében érkezett.

A Herber West - Reanimator (Herbert West, az újjáélesztő)
valójában nagyon mulatságos történet.

És azt hiszem Lovecraft maga is annak szánta.

A megbízást egy humoros folyóirattól kapta,

és a folytatásokért darabonként 5 dollárt fizettek neki.

Ne feledjük, hogy ez egy vicclap volt, a címe: „Home Brew”.

Alapítója és szerkesztője George Julian Houtain volt,
Lovecraft egyik amatőr író barátja.

Houtain azt mondta: „Nem tudsz olyan
borzalmat kitalálni, hogy ne jelentetnénk meg!”

Tehát Lovecraftot egyenesen arra biztatta, hogy a

tőle telhető legelképesztőbb, legelevenebb horrort
írja, amit csak el tud képzelni.

Lovecraft háborgott a sorozatírás korlátozó volta miatt,

de a sorozat 1922-ben

Grewsome Tales címmel mégis útjára indult.

Később a címet megváltoztatták,
Herbert West, az újjáélesztő lett belőle.

„Herbert Westről,

aki az egyetemi, és az azt követő
évek során jó barátom volt,

csakis a legnagyobb borzadállyal tudok beszélni.

Haeckellel együtt vallotta, hogy minden létforma
pusztán kémiai és fizikai folyamatok összessége,

és hogy az úgynevezett „lélek” puszta mítosz.

Barátom úgy vélte, hogy a halottak
mesterséges életre keltése

a sejtek állapotától függ.”

Imádom a Herbert West-történetek hangulatát.

A hely érzékelését.

Amely nyilván nem került bele a filmbe,

de mégis érzékelteti történelmi kort, a helyet,
a kontextust. Rendkívüli erővel ábrázolja.

Na, most nagyon sokan úgy vélik, hogy ezen a történeten
rendkívül erősen érződik a Frankestein hatása.

Én ezzel nem értek egyet. Mert ne feledjük,
hogy Victor Frankenstein

különböző emberi testrészekből hozott létre
mesterségesen egy emberi lényt.

Herber West viszont azzal próbálkozik,
hogy egy ép testet próbáljon meg életre kelteni, azután,

hogy az illető elméletileg meghalt.

Azt hiszem, itt egészen más koncepcióról van szó.

West hullaélesztő kalandjai

közel sem tartoztak Lovecraft kedvencei közé,
és nem is ez volt a legjövedelmezőbb munkája.

Mindazonáltal, a hivatásos írói pályán
ez is egy kis mérföldkövet jelentett.

Ez alatt az idő alatt Lovecraft érdeklődése
két új irányba is fordult.

Mindkettő ellentétben állt
idegengyűlölő természetével.

Az egyik az utazás volt, a másik egy nő!

Lovecraftot Providence-ből Bostonba csalogatta
az amatőr újságírók egy találkozója.

A honfitársaival folytatható
intellektuális társalgás lehetősége

túl vonzó volt ahhoz, hogy elutasítsa.

A ritka utazások hamarosan szokásossá váltak.

Még úgy is, hogy Lovecraft
szívesebben maradt észak-keleten, ahol

jól ismert hagyományok uralkodtak.

Egyik ilyen útján,1921-ben H. P. Lovecraft
megismerkedett a New York-i Sonia Haft Greene-nel.

Az 1883. március 16-án született Sonia

sokkal tapasztaltabb volt a világ dolgaiban,
és már egy házasságon is túl volt.

Megismerte ezt az asszonyt, aki, hát... zsidó volt.

Az egyik dolog, amire felfigyeltem
Lovecraft levelezését olvasva,

hogy mennyire antiszemita volt.

Számomra egészen furcsa,
hogy a végén Lovecraft egy zsidó nőt vett feleségül.

És Sonia egész biztosan szemet vetett rá.

Gondolom nem Lovecraft volt a világ
legrosszabb partija. Méltóságot árasztott magából,

meglehetősen magas, vékony, csontos.

Sonia pontosan az ellenkezője volt.

Nyitott, társaságot kedvelő, vidám,
ő maga is jó társaság.

És, amennyire tudom, ő volt az,
aki Lovecraftot bevezette szex rejtelmeibe.

Ám legjobban mégis az irodalom iránti
szenvedélyük kötötte őket össze.

Számtalan holdfényes éjszakai sétáik egyikén egyszer

Lovecraft és Sonia furcsa, horkantó morgást hallott.

Egyértelműen a hang, Lovecraft egyik
novellájának ihletője lett, de

Lovecraft arra biztatta Soniát,
hogy írja meg ő a történetet.

Ezért a biztatásért cserébe egy csókot kapott.
Gyermekkora óta az elsőt.

És még gyerekkorában is csak ritkán volt benne része.

Sonia novellája a The Horror at Martin's Beach
(Rettenet a tengerparton) címet kapta, és 1923-ban jelent meg.

Ekkorra Sonia sikeresen rávette Lovecraftot,
hogy költözzön hosszabb időre

New Yorkba, és ott „puhatolózzon”.

Tudta, hogy Lovecraftnak jobb lenne
eljönnie Providence-ből.

Ha igazán élni akar, akkor ki kell lépnie a világba.

És Sonia azt is tudta,
hogy milyen tehetséges is Lovecraft.

Úgy gondolta, hogy ha New Yorkba kerül,
ahol a magazinokat publikálják,

és megismerkedik néhány fontos emberrel,
akkor híressé válhat.

De a bevándorlóktól ellepett,
rohamosan növekvő metropoliszban

egy olyan akut idegengyűlölő,
mint Lovecraft, természetesen hamar gondba került.

De az elején még minden oka megvolt rá,
hogy reménykedjen.

Megismerkedett Soniával,
és 1923-ban beindult a Weird Tales c. magazin.

Amennyire ma elmondható, hogy a science fiction
és a fantasy marginalizált helyzetben van,

úgy igaz, hogy az 1920-as és ’30-as években
természetesen még ennél is jobban a peremre szorult.

És a Weird Tales mint kiderült,
roppant jelentős magazin lett.

Az összes „ponyvamagazin” közül
ez volt a legjobb, odaadóan elkötelezett

a weird fiction, a horror
és bizonyos fajta sci-fi történetek iránt.

A fantasztikus történetek egyre népszerűbbek lettek.

A kiadó, J. C. Henneberger,
ebben meglátta a lehetőséget,

és egy egész folyóiratot szánt a műfajnak.

Létezett egy piac, és akármennyire is
alacsonyan fizető piac volt,

és akármennyire is marginalizált volt a magazin,

és még ha vécépapírra is nyomatták,
mindegy, létezett a piac, volt olvasóközönség.

Helyet adott a kezdőknek.

És ha más nem tett, akkor is lényegében
remek ponyva fantasy írókat gyűjtött összes.

Sokkal jobbakat, mint azt a „ponyva” szó sugallja.

A fantasztikus regényírás számos
nagy mestere a Weird Tales oldalairól indult.

Közéjük tartozott H. P. Lovecraft is.

Lovecraft a Weird Talest saját munkái
egyetlen piacának tekintette.

Ez egy olyan magazin volt,
amely számára viszonylag még büszkén is írt.

De el kell ismerni, hogy azt mondta,
hogy az átlagos vagy talán az átlagon aluli

Weird Tales-történetek nem voltak valami jók.

Csakis Sonia és néhány barátja
kitartó unszolására volt hajlandó

végül megadni magát,
és elküldeni néhány novellát.

A Weird Tales mind az ötöt azonnal megvette,

és ezzel megkezdődött
a Lovecraft élete végéig tartó kapcsolat.

1924. március 3-án Lovecraft
egy másik kapcsolatra is lépett.

Sonia agresszív kampánya eredményeként,

Lovecraft végül megkérte a kezét.

A menyasszony majdnem 41,
a vőlegény 33 éves volt.

A nagynénik fel voltak háborodva!

Meggyőződésük volt, hogy a
feleségül vett lány nem volt méltó Lovecrafthoz.

Biztonságérzetét alapjaiban megrengető módon,

Lovecraft elhagyta Providence-t,
és ifjú feleségével New Yorkba költözött.

A puritán, szűz remete erkölcsi mércéje szerint

a házasság érdekes élménynek ígérkezett.

Néha úgy érzem,
hogy Sonia épphogy nem volt eszelős.

Mert végtére is egy olyan pasihoz
ment feleségül, aki nem volt hajlandó dolgozni.

Kivéve az írást.

Azt hiszem ez az egyetlen terület,
ahol Lovecraft, mint ember, kudarcot vallott.

Azt hiszem, valahol az emlékirataiban
Sonia be is vallotta, hogy azt hitte,

talán meg tudja változtatni.

Nem tudta megváltoztatni.

1922 és 1924 között Lovecraft újra
nagyobb lendülettel kezdte írni elbeszéléseit.

Erre az időre tehető
a születendő lovecrafti mitológia

három visszatérő motívumának keletkezése is.

A Miskatonic Egyetem,

Arkham sötét városa, és

az irodalom legrémesebb varázskönyve,

amelyet egy Lovecraft
gyerekkorából származó alteregó

írt, akit az Ezeregy éjszaka meséinek
olvasása ihletett.

Az őrült Abdul Alhazred.

A Necronomicon az urbánus legenda és egy rossz vicc

furcsa keveréke.

Először csak Lovecraft elméjében létezett,
aztán mások is használni kezdték.

Ez volt a világon a legkönnyebb...
„Az őrült arab, Alhazred Necronomiconja!

Igen, minden tiltott dolgok gyűjteménye!”

A Necronomicon mindenféle idéző
varázsigét tartalmazott.

Olyan varázsigéket, amelyek segítségével
ismeretlen világokból és dimenziókból

ősi lények hívhatók elő.

Hát a Necronomicon is azok közé a
lovecrafti koncepciók közé tartozik, amelyeket

soha nem készült teljesen kidolgozni.

Sokkal inkább egy sor utalásról van szó,
amelyek egy sokkal vaskosabb kötetre mutatnak,

amelyben még sokkal borzalmasabb
titkokat jegyeztek le.

Olyanokat amelyekre
Lovecraft már utalni sem tud.

Úgyhogy mások is elkezdték használni.
Fritz Leiber, Bloch,

Manly Wade Wellman és August Derleth.

Ezek az írók is elkezdték
emlegetni a saját írásaikban,

és most már olyan, mintha egy kicsit
igaz is lehetne, akár valóságos is lehetne.

Ebből az időszakból származik
egy másik történet is,

amely Lovecraft egyik legjobb korai novellája,
A The Rats in the Walls (Patkányok a falban).

A Patkányok a falban

egyik a két Lovecraft-novella közül,
amelyeket gyerekkoromban olvastam.

Apám vett nekem egy könyvet.
Rémséges és természetfeletti mesék volt a címe.

Mindenféle történet volt benne,
kettő Lovecrafttól:

A Patkányok a falban
és a The Dunwich Horror (Rémület Dunwichben)

Apám felolvasott nekem ebből a könyvből,
és az ember esze megállt!

A De La Poer családból származó úriember

hazatér az ősi, angliai családi kastélyba.

Ő és fekete macskája, Nigger

hallják, hogy a falakban rágcsálók
kapirgálnak, mocorognak.

Lovecraft kitűnően ért hozzá,
hogy a felfedezés pillanatát

hangokkal, vagy egy átfutó
árnyékkal érzékeltesse,

és az olvasó ott találja magát a történetben,

és mintegy empátiásan érzékeli a pillanatot,
amikor a zaj hallható a faburkolat mögül.

Itt – sokkal inkább, mint más történeteiben –
jelentkezik az „ősidőnek” az érzékelése.

Abban az értelemben például, ahogy De La Poer
megpróbálja kideríteni, hogy mi okozhatja a

zajt, és egyre mélyebbre hatol, már
a pince alatti részekben jár,

végtelen föld alatti üregeket,
barlangokat fedez fel a ház alatt.

A kastély alatt húzódó
mélység kutatása egyidejűleg

a múlt, és a múlt borzalmainak kutatása is.

„Úgy éreztem, mintha mérhetetlen
magasból néznék le

egy térdig érő mocsokban álló,
félhomályba burkolt grottóra.

Ahol egy fehérszakállú pásztor
tereli az állatait a botjával.

Egy egész nyájra való gombaszerű,
puhány szörnyet,

akiknek a képe elmondhatatlan
undort keltett bennem.

Majd amikor a pásztor megállt,
és egy rövid időre elszundított,

patkányok végeláthatatlan légiója
zúdult elő a bűzös mélységből,

és embert állatot egyaránt,
pillanatok alatt felfaltak.”

Ez egyike azoknak a történeteknek, amelyben

Lovecraft a klasszikus
gótikus fordulatokkal játszik.

Ott van a család, meg rejtett titkok...

A novellában megtalálható
a kora 18. századi gótikus elemek mindegyike.

Az összes fura dolog Exham Klastromáról,

aztán ott a szikla alatti elveszett világ,

és azok a visító, petyhüdt, puhány állatok,

és az emberek, a történet szereplői,
akik a gonoszok különböző vérvonalaiból

származnak, akik mintegy
tenyésztik ezeket a dolgokat,

és aztán a dolgok tovább fejlődnek...
micsoda egy ragyogó alkotás!

Tényleg hátborzongató olvasmány,
rendesen az ember idegeire megy.

De azt hiszem, hogy egyfelől meg nyilvánvaló,

ha bárki civilizált embernek
elkezdjük döntögetni a falait,

biztos, hogy találunk mögötte
valami rettentő undorítót.

A Weird Tales 1924-ben lelkesen
lecsapott a Patkányokra, és ki is adta.

Lovecraft házasságának első másfél éve,
úgy hatott, mint valami frissítő tonik.

Pompás, új kaland volt.

És... sok barátra is szert tett, Frank Long
például az egyik legjobb barátja lett.

A munka, és Lovecraft munkakereső
kedve azonban korlátozott volt.

Azt hiszem, hogy A: nem is akart állást,

B: Tudta, hogy bármilyen állást is találna
New Yorkban, vagy bárhol,

az súlyosan megviselné.

Minél tovább élt New Yorkban,
annál hevesebbé vált az idegengyűlölete.

Majdhogynem megtorlásként a körötte burjánzó

bevándorló tömegekkel szemben.

A katasztrófa lényegében
pénzügyi okok miatt ütött be.

Sonia elveszette a kalaposüzletet,
és végül Clevelandben keresett munkát.

Ajánlatot kapott, amit Sonia lelkesen,
Lovecraft viszont undorral fogadott.

Cleveland túl messze volt Providence-től.

Brooklyn elviselhetetlen volt számára, de mindössze
csak egy vonatra kellett szállnia, ha haza akart menni.

1924 végére Soniának azonban
nem maradt más választása, mint hogy

elköltözzön a Közép-Nyugatra. Egyedül.

Sonia egy darabig még ingázott, hogy férjét

támogassa, de Lovecraft
hangulatára tett hatása gyengülőben volt.

A New Yorknak nevezett
olvasztótégelyt ostorozó gúnnyal,

mániákusan, sőt, a fajgyűlöletig menően támadta.

„Őszintén remélem, hogy a minden válogatás nélküli
bevándorlásnak hamarosan végleg gátat vetnek.

Isten a megmondhatója,
hogy már így is bőséges károkat okozott

a Dél-Európából és Nyugat-Ázsiából
származó tudatlan, babonás

és genetikailag káros söpredék
hordáinak korlátlan befogadása.”

Ezeket a nézeteket Lovecraft
rendszerint megtartotta magának,

hiszen jól tudta, hogy a barátai
és levelezőtársai nem értenek vele egyet.

Hamarosan azonban írásaiban is
hangot adott ezeknek a démonoknak:

„A Governor-szigettel szemben,
az ősi part közelében

elterülő Red Hook a hibrid nyomor útvesztője.

A materiális és spirituális rothadás
e kuszaságából

százféle istenkáromló dialektus
rohamozza meg az eget.

A rendőrség kétségbeesetten igyekszik
fenntartani a rendet vagy új megoldást találni,

és már ott tart, hogy a korlátokat
a külvilág védelmére

húzza fel, hogy megvédje azt a fertőzéstől.”

Nem hiszem, hogy bármi értelme lenne
egy író gondolatait vagy meggyőződését

ahhoz viszonyítani, amit ír. Legalábbis
nem egy az egyben, ahogyan azt az irodalomtudósok,

elméleti szakemberek és amatőr
pszichológusok oly nagy előszeretettel teszik.

A modern normák szerint Mark Twain
írásai tele vannak rasszizmussal,

Edgar Rice Burroughs-nál
bőségesen találunk rasszizmust és szexizmust.

Az ilyen szavakért akár magát
a kort is hibáztathatjuk.

Szerintem az ilyesmi lényegében
egyfajta őskövületi lenyomata annak, hogy

egy új-angliai úriember miként gondolkodott akkor.

Az ember beleolvas Lovecraftba,
és roppant könnyű kijelenteni, hogy

Cthulhu a női nemi szerv neve, vagy hogy

az összes beavatatlan
valójában mind zsidó, vagy fekete,

vagy hogy persze, ezek
az utalások a békaféle dolgokra

valójában ravaszul álcázott
rasszista megnyilvánulások.

Ugyanakkor – bizonyos csoportokra vonatkozóan –

igenis tett jó néhány
túlzóan fajgyűlölő kijelentést,

ami viszont egyáltalán nem meglepő
a ’20-as, ’30-as években.

És hát persze ez elég baj, ez még nem mentség,
de nem hiszem, hogy komolyan kellene venni.

Ha nem lenne annyira kifogásolható,
akkor még vicces is lehetne,

és bizonyos mértékben az is,
noha teljes mértékben kifogásolni való.

Ez a védett burokban élő személy,
akinek oly sokáig tartott felnőni, vagy

azt is mondhatnánk, hogy soha nem nőtt fel
igazán, bár ez így nem igaz,

de mindenesetre a Brooklyn utcáit,
a „Red Hook” Brooklynt

elárasztó idegenekre
úgy reagál, mint egy serdülő.

És azt hiszem, hogy amikor úgy beszél magáról,
mint egy nem asszimilálódott idegenről,

akkor abban kifejeződik,
hogy amikor Lovecraft New Yorkban élt,

akkor megértette,
hogy az összes gyűlölködése ellenére

New York működött.

Annak ellenére, hogy benne az egész hely egy
borzalmas, kaotikus pöcegödör képzetét keltette,

a város mégis működött.
És ő volt az, aki nem működött!

Barátai számára nyilvánvalóvá vált,
hogy Lovecraft New York-i száműzetése

idegösszeroppanáshoz fog vezetni.

Egyesek attól tartottak, hogy öngyilkos lesz.

A segítség végül Lovecraft nagynénjeitől,
Liliantől és Annie-tól jött.

Találtak ugyanis Providence biztonságos
közegében egy kis lakást az unokaöccsüknek.

Sonia felajánlotta, hogy megveszi neki
a házat. De ez már nem New York!

Providence-ben az illendőség az úr.

Ha Lovecraft képtelen eltartani
a feleségét, akkor inkább elszakad tőle.

1926 áprilisában Lovecraft
visszatért szeretett városába.

Kiszabadult Brooklynból és óriási...,

elképzelhetetlenül óriási
megkönnyebbülésére újra

Providence-be költözött.

1926 nyarán elkezdődött
Lovecraft legtermékenyebb időszaka.

Egy olyan ötletből indult ki, amelyet még
a borzalmas New York-i időkben vázolt fel.

Egy ötletből, amely később Lovecraft képzeletbeli
világegyetemének legfigyelemreméltóbb eleme lett.

Életemben először a The Call of Cthulhut
(Cthulhu hívása) olvastam Lovecrafttól,

és csakúgy, mint gondolom,
szinte mindenki mást,

engem is mellbevágott az, ahogy
a kozmológia, az antropológia

és horror elemei keveredtek
és összeolvadtak benne.

George Gammel Angell,
a Brown Egyetem szemita nyelveket oktató,

nyugalmazott professzora

titokzatos gyilkosság áldozata lesz
Providence egyik utcájában.

Halála előtt nem sokkal, a professzor
nyugtalanító agyagszobrocska birtokába jutott.

„...halványan emberi formára emlékeztető,
ám polipfejű

szörnyet ábrázolt,
arca a csápok összefonódó masszája.

teste pikkelyes, gumiszerűen ruganyos,
első és hátsó lábán

lenyűgözően hatalmas karmokkal,
hátából szárny nőtt ki.”

A szörny leírása, azt hiszem,
bármilyen vizuális megjelenítéshez képest

jobban hangzik papíron.

Ez jellemző Lovecraftra. Minden teremtménye
roppant érdekes a papíron,

mert ahogy az ember olvas róluk,
azonnal beindul a fantáziája,

és összhangban a Lovecraft által
leírt tengeri herkentyűkkel, olyan

amorfnak és undorítónak képzeli,
amilyennek csak akarja. Van valami a halakban,

ami komolyan nyugtalanította Lovecraftot.
A tintahal, a polip, ilyesmik...

A faragott szobor titkának kutatását
Angell után a dédunokaöccse folytatja.

Itt van tehát ez a fickó, akinek meghalt
a különc bácsikája, és elkezdi átnézni az iratait,

én ugyanezt csináltam Lin Carter halála után,
és egyfelől ez egyfajta robotmunka,

de az ember sohasem tudhatja,
hogy mire bukkan, és aztán rátalál ezekre

az eszelős írásokra, és arra gondol,
hogy: „Mi a fene akar ez lenni?”

Az ember egy hihetetlenül
esetlen történetet olvas.

Van benne ez is, az is.
Van benne újságcikk, meg miegyéb...

részben zsurnalisztika,
és majdhogynem anekdotikus,

és cselekményt nem igazán találunk benne.

Az egész töredékek halmaza, ezekből áll össze
nagyon érdekes és modernista módon.

És már ez a fajta írói technika is
magában hordozza a rejtélyes hangulatot.

A fiatalember hamarosan a dolog
rabja lesz, és már számít rá, hogy

Cthulhu titkos ügynökei megjelennek és elkapják.

És egyáltalán miért írja le mindezt,
ha nem akarja, hogy mások is tudjanak róla?

Ez Lovecraft egyik visszatérő motívuma.

A tudománytól, vagy pusztán
az emberi tudástól való rettegés.

Meg az olyan területek kutatása,
amelyeket a hős

nem feltétlenül akar megismerni,
és véletlenül hozzájut valamihez.

De azt a valamit vagy
nincs sok értelme megtalálni,

vagy a megismerése a felfedező
pusztulásához vezethet.

Az unokaöcs keresi a rendszert

a világ minden pontjáról származó
élénk álmokról szóló beszámolók,

a New Orleans lápjain űzött sötét praktikák

és egy csapat ártatlan tengerész által
felfedezett hullaváros léte között.

„Ott hevert a nyálkás boltívek alatt a hatalmas

Cthulhu az ő hordáival, és íme most,
kiszámíthatatlanul végtelen korszakok elteltével,

sugározni kezdte az arra érzékenyek
álmaiban rettegést keltő gondolatokat.”

Cthulhu ezeknek az istenségeknek
egyfajta Paul Revere-je,

vagy olyan, mint Artúr király, aki várja,
hogy visszatérhessen, és újra hatalomra jusson.

Lényegében egyfajta általános Gonosz,
amely valahol máshol létezett,

de a kereszténységre is emlékeztet
abban az értelemben,

hogy egyszerre teremtőnk, és elpusztítónk.

Azt hiszem, Cthulhu valójában az ördög
egy másik verziója, csak sokkal nyálkásabb.

Az ősi nevek helyesírása és kiejtése éppoly

bonyodalmas volt, mint maga a történet,
ha nem bonyodalmasabb.

Cthulhu

Persze ott a név
kiejtése körüli ellentmondás,

de hát nekem ez már
a negyedik beszélt nyelvem.

Poppy Z. Brite viccel azon, hogy hogyan ejtjük ki
a Cthulhu nevet, de én nem ismerem más módját.

Néztem azt is, hogy Lovecraft hogyan ejti ki,
de azt nem tudom utánozni.

Állítólag sok kollégája sem tudta,

hogyan kellene kiejteni a nevet,
vagy rosszul ejtette ki,

és végül 1934-ben egyik kollégájának elmondja,
hogy valójában két szótagból áll.

Nyelvünk hegyét a
szájpadlásunkhoz kellene illeszteni,

és köhögéshez hasonlóan
kell kimondani: „Clu-lu”.

De azt is elmondja, hogy ez a név
egy teljesen idegen, földön kívüli név.

nem is szánták arra, hogy az emberi
hangszálak meg tudják formálni.

A szó mindössze valaminek a szimbóluma,

ami messze meghaladja
az ember hangképző képességét.

Tehát a szónak nincs rossz kiejtése,
mert nem létezik helyes kiejtése sem.

Annak ellenére, hogy Lovecraft
igyekezett létrehozni egy gazdag narratívát,

A Weird Tales magazin elutasította
a Cthulhu hívása c. írást.

Az antológia szerkesztője, Farnsworth Wright
előszeretettel alkalmazta ezt a módszert,

kiváltképp, ha annyira eredeti történetet
tettek elé, mint Lovecraft alkotása is volt.

Lovecraft egyik trükkje persze ilyenkor az volt,
hogy fogta az elutasított kéziratot,

aztán visszaküldte azzal a megjegyzéssel,
hogy a kért változtatásokat elvégezte,

noha valójában hozzá sem nyúlt a szöveghez.

És Wright állítólag legtöbbször
áldozatául is esett a cselnek.

A Cthulhu hívása végül a Weird Tales

1928. évi, februári számában jelent meg.

És mennyi volt Lovecraft honoráriuma
egy ennyire korszakalkotó műért? 165 dollár.

Ahogy Lovecraft írói tevékenysége
virágzásnak indult, úgy ő maga is szinte kivirágzott.

„Mélységesen sajnálom, hogy
ifjúkori gyengélkedéseim miatt

nem vehettem részt az olyan hagyományos tevékenységekben,
mint a vívás, lovaglás, vagy a katonai pálya,

és sajnálom, hogy nem értékeltem
megfelelően a teljességnek ezt a minőségét.

Lovecraft újra találkozni kezdett a barátaival,

hosszú sétákra hívta őket Providence-ben,
és egyéb új-angliai helyeken.

Sőt, még egyfajta tolerancia is
kialakult benne a körötte élő idegenekkel szemben,

különösen az ekkorra Providence-ben
megtelepedett sokféle kultúra iránt.

1927. februárjában elérkezett az ideje,
hogy írása is új irányt vegyen.

A The Case of Charles Dexter Ward (Charles Dexter Ward esete)
az a regény, amelyben Lovecraft

minden korábbi szerkezeti ismeretét
alkalmazza, és a hatás páratlan!

„Ward őrületének kezdete
az elmeorvosok körében máig vita tárgya.

Dr. Lyman, a kitűnő bostoni
specialista 1919-re vagy 1920-ra teszi.

Ez természetesen Ward újonnan felvett
szokásainak köszönhető, kiváltképp annak, hogy

kitartóan kutatott
egy bizonyos,1771-ben ásott sírt.

E nyughely Joseph Curwen nevű ősének sírja volt.”

Joseph Curwen rejtelmes egyén volt,

aki 1761 táján Salemből Providence-be menekült.

„Joseph Curwen egyik legfeltűnőbb
furcsasága volt, hogy

a kor nem látszott nyomot hagyni rajta.

Végül, amikor az idegen már több mint
ötven éve élt körükben,

de arcán és egész megjelenésén
mindössze öt évnyi korosodás látszott,

az emberek komor suttogásba kezdtek.”

Kiderül, hogy Curwen titka az alkímiával
és a fekete tudományokkal való foglalatosság.

Szerintem ennek a történetnek a szépséghibája,
és meglehet, ez csak az én szememben szépséghiba,

hogy Lovecraft itt azt a fajta
áltudományt szerepelteti,

ami nem méltó a tehetségéhez.

A rejtélyes és rémséges
eseményeket egy bizonyos

„esszenciális só” használatával magyarázza.

„És ehhez hasonlatos Módon,
az emberi Porból készült

esszenciális Só által az Alkimista

bűnös nekromancia alkalmazása nélkül is
megidézheti halott Ősének Alakzatját.”

És ez bizony enyhén harmadrangú.
Mint valami gyenge sci-fi.

Végül egy banda rátámad az elátkozott emberre,
és istenkáromló varázslatára.

Arról az éjszakáról
soha több szó nem esik, egészen

addig, amíg 1918-ban Charles Ward
rá nem ébred, hogy Curwen leszármazottja,

és folytatni nem kezdi őse kísérleteit.

A múltat összeköti a jelennel,
és életre kelti a kimondhatatlant.

Az egész majdnem olyan, mint egy krimi.

Dr. Willett valóban nyomoz az után,
hogy mi történhetett Charles Dexter Warddal,

felfedi Curwen létét, felfejti
a szerencsétlen baleseteket,

amelyeket azon erőfeszítései okoznak, hogy lényegében
démonokat hívjon le a földre a csillagokból.

És amikor kiderül, hogy nincs meg
az összes részlet, nincs meg az összes maradvány,

akkor rettenetes borzalmak bújnak elő,
és ezeket persze el kell rejteni valahová.

Sosem értettem, hogy miért nem pusztítják el őket,
de ki tudja, talán valamiféle szórakozás volt ez.

Itt is az az eset áll fenn, amikor
Lovecraft becsmérlői azt mondják,

beharangozza, hogy
„kimondhatatlan borzalmak” jönnek,

és aztán egyszerűen csak annyit mond,
hogy a borzalom kimondhatatlan.

Valójában ez akkor derül ki, amikor
Dr. Willett lenéz a kútba, és meglát valamit.

És Lovecraft igenis megtalálta
a megfelelő metaforát,

ami „félelmetesen” több mint
pusztán „kimondhatatlan”:

ez a testet öltött kozmikus valóság.

Lovecraft befejezte ugyan
Charles Dexter Ward hosszú történetét,

de soha nem gépelte le,
és nem küldte el a kiadónak.

A fiókban hagyta, és úgy gondolta
nem érdemes vele foglalkozni.

Ez volt az első vázlat.
Döbbenetes, de azt hiszem a

The Dream-Quest Of Unknown Kadath
(Zarándokút Kadahtba) szintén a fiókban maradt.

Érthetetlen, hogy nem látta
ezeknek a kiválóságát.

Nem hiszem, hogy Lovecraft alkalmas volt
hosszabb elbeszélések írására.

Elment ameddig tudott,
és megpróbálta feszegetni a határokat.

Egyik-másik levél egészen hosszú,

de bizonyos értelemben „élettelen” is, úgy,
ahogy azt egy regény nem engedheti meg magának.

Lovecraft ekkortájt egy másik történetet is írt,
amelyről egészen más véleménye volt.

A The Colour out of Space (Szín az űrből)
lényegében kitűnő sci-fi film.

Vagyis történet.
De filmet kellene csinálni belőle.

Igaz, fogalmam sincs,
hogy lehetne megoldani a színeket.

Nem hasonlít semmihez,
amit mi ismerünk. Nem is tudom...

Vannak ilyen típusú történetek,
az ember egészen minimalista felállással dolgozik:

egy család, egy tanya, egy távoli mező, és

rájuk szabadít egy kozmikus melódiát.
Egy kozmikus átkot.

1882-ben kezdődött, egy meteorittal.

„És estére már egész Arkhamban beszélték,
hogy egy hatalmas szikla zuhant le az égből,

és Nahum Gardner tanyáján,
a kút mellett befúródott a földbe.

„Az emberek feltártak valamit, ami

egy nagy színes gömb oldalának tűnt,
az anyagba ágyazódva.

A színt, amely hasonlított a meteor
furcsa spektrumának egyik-másik sávjához,

majdnem lehetetlen leírni,

és pusztán az analógia miatt nevezték színnek.”

És a Szín az űrből
pontosan az, ami a történetben áll.

Csak egy szín az űrből, és a próza
eszközeivel szó szerint leírhatatlan.

Olyasmi, amit majdnem
lehetetlen még észrevenni is.

És hihetetlenül ármányos,
nincs előle menekvés.

Hacsak földrajzilag nem megy el az ember
tőle olyan messzire, amennyire csak tud.

A következő betakarítás idejére a fauna
és a flóra egyaránt deformálódik,

és a Gardner családot
megmagyarázhatatlan őrület támadja meg.

„Júniusban történt, a meteor
érkezésének évfordulóján.

A szerencsétlen asszony
sikoltozva próbálta elmondani,

hogy mit lát a levegőben,
de képtelen volt leírni.

Hagymázos kiáltozásában
egyetlen főnév sem jelent meg,

mintha valamit kiszívtak volna belőle,

mintha valami hozzátapadt volna,
aminek léteznie sem lett volna szabad.”

Nemcsak egy meteoritról van szó.
Valami van a meteorit belsejében.

Ami terjeszkedni kezd,
és megmérgezi a tájat,

mutánssá teszi a környéket
és az embereket is.

Ez is egy olyan történet, amelyben Lovecraft
a fizikális borzalmak területére lép,

és feltárja a szerencsétlen
farmercsaládra tett hatását,

de még azon is túl,
az abszolút döbbenet világába ér,

a rettenet olyan
transzcendentális minőségét tárja fel,

ami Lovecraft legjobb teljesítménye ezen a téren.

Noha a Cthulhu hívása a csillagok felé fordult,

a Szín az űrből egyértelműen
a tudományos fantasztikum birodalmában helyezkedik el.

Éppen ezért Lovecraft ezt a történetet
az új Amazing Stories c. folyóirathoz küldte be.

Az újság 1927. szeptemberében
lelkesen közölte is a novellát,

ám fizetni nem volt hajlandó,
és Lovecraft elhatározta,

hogy a jól bevált Weird Tales szerkesztőségén
kívül nincs értelme máshoz fordulnia.

Ettől kezdve, haláláig, kizárólag
a Weird Tales-nek küldte a kéziratait.

1928-ban egy massachusettsi kirándulás során
Lovecraft egy különös kőkörre bukkant.

„Mind közül a legősibb a dombtetőn álló,
durván faragott kövekből formált kör.

Úgy tartják, hogy inkább az indiánok,
semmint a telepesek műve.”

A boszorkányvérről szóló pusmogás,
a kecskefejő kísérteties vijjogása és a

mindig, mindenütt jelenlévő
Vének egyvelegéből

Lovecraft megírta
a Rémület Dunwichben c. novellát.

Wilbur Whateley Dunwich városában,
1913. február 2-án született.

„Lavinia Whateley-nek nem volt férje,
de a helyi szokásoknak megfelelően

meg sem kísérelte megtagadni gyermekét.”

Egyfajta beltenyészetről van szó az istenek
és az ember között, és létrehoznak valamit,

ami ilyen esetben létrehozható,
valamiféle „félisten-félember” féle dolgot.

Wilbur Whateley nagyapja
a vén, bűbájos Whateley,

egyfajta új-angliai különc paraszt.

Hogy mi motiválja?
Véget akarna vetni a világnak?

Mert valamiféle szerencsétlen
nyomorult vagy nihilista lenne?

Nem. Egyszerűen pár dolcsihoz akar jutni.

És Yog-Sothoth kalózkincset kínál neki,
ha cserébe megkaphatja

a lányát, és ő strici módjára
eladja neki a lányát.

Tízéves korára Wilbur Whateley
természetellenes magasságot ér el.

„Arca is szokatlan érettségről tanúskodott,

ám annak ellenére, hogy milyen
ragyogó elmére utalt, szerfelett csúf volt.

Vastag ajkában, érdes,
sárgás bőrében, durva, göndör hajában

és furcsán hosszúkás fülében

volt valami szinte kecskeszerű,
állatias vonás.”

De ami a jó dunwichi lakosokat
még ennél is jobban zavarta,

az az volt, hogy a vén Whateley
csordája, noha az öreg

állandóan új állatokat vett,
mégsem növekedett.

És az emberek attól rettegtek,
hogy valamit rejtegetnek a Whateley-ház padlásán.

És kiderül, hogy Lavinia ikreket szült.

Az egyik aránylag normális.

Igaz, hogy közel két és fél méter magas,
és kecskére emlékeztet,

de mégiscsak normális.

A másik meg valamiféle félvér,

a láthatatlan féltestvér,
aki sokkal jobban hasonlít az apjára.

Aztán rejtélyes mennydörgés
zendül fel az erdőben,

tünedezni kezd a lábasjószág,
majd egész családok tűnnek el.

Wilbur Whateley-ről pedig kiderül,
hogy betört a Miskatonic könyvtárba,

ahol a teljes Necronomicont kereste,

amely tartalmazza a Vének visszatérését
megidéző teljes szertartást.

„Yog-Sothoth ismeri a kaput,
Yog-Sothoth maga a kapu,

Yog-Sothoth a kapu kulcsa és őre,

múlt, jelen, jövő
mind egyesül Yog-Sothoth-ban."

A Dunwich Horrorért Lovecraft élete
legmagasabb honoráriumát,

240 dollárt kapott a Weird Talestől.

De ekkor Lovecraft ismét csak
képtelen volt értékesíteni a sikert,

és több mint egy évig nem is írt.

Lovecraft elhallgatásának oka
a művészi fejlődés iránti vágy.

„Íme itt vannak a Poe-szerű írásaim,
a Dunsany-szerű írásaim,

de jaj, hol vannak a lovecrafti írásaim?”

A felszínes olvasó számára Lovecraft írásai
más nagy írók utánzásának tűnnek.

Ha megnézzük a korai novellákat, látjuk,
hogy az írások dimenziója sokkal beszűkültebb,

míg élete vége felé,
azt hiszem Lovecraft íróként,

művészként és emberként is sokat fejlődött.

És a világnézete is sokkal jobban kitágult.

És azt hiszem, onnantól fogva
kezdett igazán szárnyalni,

amikor levetkőzte Dunsany hatását
és amikor valóban a saját hangján kezdett írni.

Sok szempontból sokkal jobban írt,
sokkal jobb kortárs irodalmat írt ezután,

abban az értelemben, hogy a nyelvezete és a
helyszínei is közelebb kerültek a saját korához.

Látszik, ahogy egyes leírások
konkrétabbá válnak, például

a korábbi „látott, de megnevezhetetlen
dolgok”-jellegű leírások helyett

ilyen-olyan uborkatest, vagy
szívókákkal teli csápok jelennek meg.

Szóval látszik, hogy élvezettel
kezdi alkalmazni ezeket,

és teremtményeinek olyan méltóságot,

és olyan múltat teremetett,
amely szerintem egyedülálló.

Providence biztonságából Lovecraft
bátrabban merészkedett egyre

egyre messzebb és messzebb,
a művészet és a magánélet terén egyaránt.

Levelezéseiben a faji, emberi
és civilizációs kérdésekről

folytatott egészséges vitákat.

Minél inkább hajlandó volt kitenni magát a különböző,
eltérő nézeteknek, és más helyekre látogatni,

annál inkább enyhültek a fóbiái,
és kezdett ő maga is megenyhülni.

Sajnos ez a javulás a házasságát nem érintette.

Providence-be való visszaköltözése óta
Sonia szinte alig találkozott férjével.

Míg Sonia karriere kedvéért New Yorkban maradt,
Lovecraft szeretett városát részesítette előnyben.

1929. március 25-én,
Sonia ismételt könyörgésére

a házaspár beadta a válópert.

Sonia Európába utazott, ahová Lovecraft is
mindig vágyott, de soha nem jutott el,

majd Kaliforniába költözött,
ahol újra házasodott

és 1972-ben bekövetkezett haláláig
minden szempontból teljes életet élt.

1930-ban Lovecraft új történet írásába fogott.

1931 augusztusában sorra kerülő megjelenésekor

a Lovecraftban végbemenő változások
már a papíron is felfedezhetőek.

A The Whisperer in Darkness (Suttogás a sötétben)
megjelenését muszáj ünnepelni,

most, hogy a csillagászok
megvonták a Pluto bolygóstátuszát.

A Pluto lényegében a
„Yuggoth, az űr határán a Fekete Yuggoth”,

és a Suttogás a sötétben

Lovecraft reakciója az új bolygó felfedezésére.

Egy addig soha nem látott,
hatalmas árvíz után, Vermontban

torz tetemeket sodor a víz a folyópartra.

„Rózsaszínes, mintegy másfél méter hosszú,

páncélos testeket, amelyeken
hatalmas hátúszók,

vagy inkább hártyás szárnyak sorakoztak,
és mindnek számos, ízelt lába volt.”

Albert N. Wilmarth, a Miskatonic Egyetem tanára

vizsgálni kezdi az idegen testeket.

„A Földön megjelenő gyalázatos lények
a Yuggoth nevű sötét bolygóról jöttek,

de ez a bolygó maga is mindössze
egy túlnépesedett előretolt helyőrsége egy

csillagközi népnek, amely eredete

messze kívül esik az einsteini
téridő kontinuum határán.”

Ez Lovecraft egyik
legvisszafogottabb története,

csak nagyon kevés ilyet írt,
amely a mellékneveket használja.

Legtöbbje a levelezésekre épülő
technikát alkalmazza, gondolom ezt valamikor

így sajátította el.

Ezen a téren érezhető a Drakula c. regény
hatása, amelynek nagy tisztelője volt.

Wilmarth egy kollégája, Henry Akeley
kapcsolatot teremt a lényekkel, és

Wilmarth megtudja, hogy Akeley szerint a zümmögő,
surrogó lényeket sötét szándék vezérli.

Akeley ezt halálos veszélynek tartja,
de valami egészen másnak bizonyul.

A legjobb történeteket Lovecraft pályafutásának
utolsó szakaszában kezdte írni, annak ellenére,

hogy korábban „élettelennek” neveztem,
látszik, hogy, a középpontban álló szörnyeket

más szemszögből kezdi nézni, és létrejön a mítosz.

A Suttogás a sötétben
talán az első olyan írása,

ahol ez a változás már tetten érhető.

A lények még mindig rémségesek, és

hangfelvételen megszólaló hangjuk
végtelenül ijesztő,

de ezek a lények nem teljesen
ellenségesek az emberiséggel szemben.

Sőt, a „Yuggoth” bolygóról származó gombaszerű lények
ki akarják tágítani az emberi tudatot, érzékelést,

hogy lehetővé tegyék az ember számára
a kozmosz titkainak feltárását.

A folyamat azonban az agy eltávolításával,
és az út során egy hengerben való tárolásával jár.

Mindez a felfedezés,
kísérletezés nevében, de aligha ártalmatlan.

Az egész egy nagy átverés.

Mint ahogy manapság az emberek azt mondják,
ugyan a Lamo-féle fasizmussal semmi gond.

Hol a gond? Ezeket az embereket
csak félreértették.

De nem! Aki így gondolkodik,
az téved, és jobban teszi,

ha reménykedik, hogy nem
az életével fizet az ostobaságáért.

És Wilmarth egyre jobban belebonyolódik
a dologba, pedig Akeley már szinte nincs is!

Az agya valahol egy
konzervdobozban utazik, és

a zümmögő „homárok”
teljesen „félrevezetik”, meg minden.

Szóval átvernek, ha azt hiszed, hogy jóságosak.

Mindazonáltal a Suttogás a sötétben

a Lovecraft életének
utolsó éveiben jelentkező

tolerancia előjeleként is felfogható.

Lovecraft utazásai tovább növelték első kézből
szerzett ismereteit a körötte változó világról.

Igyekezett bepótolni az elvesztegetett időt.

„Ám ez a sokat halogatott, félig-meddig
való ismerkedés a világgal nem

volt olyan alapos, mint amilyen lehetett volna,
ha fiatalabb koromban kerül rá sor.”

Lovecraft rajongói nem tudtak
lépést tartani a fejlődés iránti vágyával.

Folytatta szellemírói munkát,
de a névtelenség egyre kevésbé vonzotta.

Ezért 1931-ben újabb saját történetbe kezdett:

Az ősi Antarktisz horror története ez.

„Teljes egészében akaratom ellenére való,
hogy okát adjam, miért ellenzem

az Antarktisz tervezett megszállását,
ezt a vég nélküli őskövület-vadászatot,

az ősi jégsapka mértéktelen
fúrását és olvasztását.

Hogy miért kívánom a felfedező világot
általában is

távol tartani minden meggondolatlan és túlzottan
ambiciózus programtól az őrület e hegyeinek régióiban.”

Az At the Mountains Of Madness (Az őrület hegyei)
egyik-másik leíró szakasza

számomra vetekszik az irodalom
legnagyobb földrajzi fantázia-alkotásaival.

Úgy vélem, hogy ebben
a novellában olyan festői leíró

minőség van, amely más
munkáiban nem nagyon található.

Ez egyike azoknak a helyeknek,
ahol minden létező hatás összeér,

már maga a gondolat, hogy az ember
a jégen át menetel, is elég szörnyű.

Hiszen az Antarktiszon vagyunk.

És ez bizony tudományos fantasztikum,
és az ember tudja, hogy idegenek hatolnak be

ezeknek az égig érő szikláknak
az előhegységeinél.

Egy expedíció pre-kambriumi időkből
származó őskövület-maradványokra bukkan.

„Iszonyatos, hordóformájú, soha
nem látott őskövületeket találtak.

a furcsa redők árkaiból különös
kinövések állnak ki,

taréj, vagy szárnyszerű képződmények,
amelyek legyezőszerűen tárulnak-csukódnak.

Az elrendeződés az ősi mítoszok
bizonyos szörnyeire,

kiváltképp a Necronomiconban emlegetett
Vénekre emlékeztet,

amelyek a földi életet egyfajta tréfa,
vagy tévedés gyanánt teremtették.”

Az egyik legszörnyűbb gondolat az, hogy

az a dolog, amelyet a tudósok tanulmányoztak,
egyszerre csak majdhogynem felboncolja őket.

Szóval, az intelligenciának és a
kíváncsiságnak ez a megnyilvánulása,

ezeknek a lényeknek a kíváncsisága, és az,
ahogy apró nyomokat hagynak az expedíció felszerelésén,

ez rettentően rémséges volt számomra.

Valami borzalmas, ijesztő dolog
elkergette a tudósokat,

valami, ami elvileg egy őskövület volt,
most üldözni kezdi őket.

Az előkészítő egység rejtélyes
és maradéktalan megsemmisítése után

a szerencsétlenül járt expedíció
túlélő tagjai a sziklacsúcsok között

hatalmas várost fedeznek fel.

És ott megismerik a csillagfejű
Vének tragikus történetét.

Hogyan alakították a földi életformákat,

hogyan élték túl a más, a kozmikus
végtelen egyéb fajaival folytatott harcokat,

hogyan estek áldozatul a shoggoth rabszolgáknak

ezeknek a protoplazmaszerű lényeknek,
akik számtalan forma felöltésére képesek.

A 60-as években népszerű volt az az elképzelés,

hogy földön kívüli lények jöttek ide,
és ők teremtették meg az emberi fajt.

De az kimondottan elcsépeltnek számít
ahhoz képest, amit Lovecraft kitalált.

Vagyis: a földön kívüli erők harca folyt,

és az ember majdhogynem tévedésből,
egy hiba eredményeként örökölte a Földet,

mert a két jelentős, földön kívüli erő
lényegében kiirtotta egymást.

Az Az őrület hegyeiben

szereplő Vének mind tudósok,
művészek, építészek,

és igen, persze, csápos, szárnyas uborkák, de

gondolkodó, intelligens lények,

és az intelligenciának ez a jelenléte
a Lovecraft történetében működő gonoszt

csak erőteljesebbé teszi.

Az Az őrület hegyei a képzeletbeli

a szövetkezés és az empátia érzéseit.

A képzelet igazi nagy eredménye Lovecraftnál,

hogy ezeket a fenyegető lényeket

egyfajta barátságosabb fényben látta,
és végül egészen megszerette őket.

Igazából mindig is szerette őket,

És lehet, hogy a Vének
savanyú uborkára emlékeztető,

szárnyas, krinoid hordók
és valami rossz vicc gyanánt

a fejük tengeri csillagra formáz,
de valójában emberek.

De miért?

Mert ott vannak a fellázadt rabszolgák,
a shoggothok, akik zaklatják őket.

Tehát, vajon Lovecraft egy másik csoport
tagjait magával egyenlőnek látja

mert minden ember egyenlő,

vagy együtt érez velük, hogy
rabszolgatartóként most mégis menekülniük kell,

egy még hozzájuk képest is furcsább faj elől?
Nem is tudom mit jelent ez. Nem is olyan rosszak.

Van egy ravasz vezérük, aki
szemben áll a nagyképű rosszfiúkkal.

Azt hiszem, hogy az Az őrület hegyei
óriási hatással lehetett

Ridley Scott A nyolcadik utas a halál c. filmjére.

Egy űrhajó leszáll egy bolygóra,

és az űrhajósok felfedeznek egy hatalmas,
város nagyságú űrhajót,

tele halott lakosok maradványaival,

és valami mással, ami nagyon is
eleven, és várakozik.

És aztán úrrá lesz az embereken.

Lényegében elmondható, hogy az
Az őrület hegyei

inspirálta a történetet, amelyen
az A dolog c. film ötlete alapszik,

és amely szintén az Az őrület hegyei

egyfajta másolása, hiszen
a történet nagyon is filmszerű.

Ez a történet a Cthulhu-mítosz koronagyémántja.

És rettenetes csapás lehetett,
amikor a Weird Tales szerkesztője,

Farnsworth Wright elutasította.

És sajnos Lovecraft egyértelműen
úgy döntött, hogy többé nincs meg

az a képessége, hogy el tudja mondani,
amit el akar mondani.

Élete utolsó éveiben
már csak nagyon kevés prózai alkotást írt.

Igaz, hogy a következő néhány évben
még több kísérletet tett, de

a legtöbbjük, mint a The Shadow Over Innsmouth
(Árnyék Innsmouth fölött) problémás volt a számára.

Lovecraft szinte szégyellte magát miatta,

és azt hiszem, talán rájött, sőt,
valószínűleg rájött, hogy bizonyos értelemben

egyfajta visszafejlődést jelentett.
Visszacsengtek benne

ifjúsága régi, idegengyűlölő előítéletei.

„És vajon miért olyan nyomott kedélyű
mindenki Innsmouth-ban?

Egyik-másik történet szinte nevetséges.

Hogy a vén Marsh kapitány eladta
a lelkét az ördögnek,

és pokolbéli lidérceket telepített Innsmouth-ba.

Ezek némelyikének furcsa, keskeny feje volt,

lapos orra, kidülledő, csillogó szeme,
amelyet soha sem hunyt le.

és a bőrükben is van valami furcsa.”

Olyan lényekről van szó, amelyek
normális külsővel születnek,

de minél idősebbek lesznek,
annál furcsábbá válnak.

Míg végül az átalakulás véget ér, és a lények
becsusszannak a tengerbe, ahol örökké élnek.

Kétségtelen, hogy egyfajta
biológiai horrorról van szó.

Ahol nemcsak az emberi társadalom,
hanem az emberi test is darabokra hullik.

De azt hiszem a kultúra miatti aggodalom
mindent felülír.

Felbukkan a mélységlakók kultúrája,
és az évtizedek folyamán

felemészti Innsmouth kultúráját,
és Innsmouth végül megszűnik létezni.

Nyilvánvaló, hogy a történet mögött húzódik
egy bizonyos fajgyűlölő, idegengyűlölő utalás,

de szerintem ez nagyon rejtett,
és csak közvetve jelentkezik.

Én magam kezdem úgy gondolni,
ez Lovecraft egyik legjobb novellája.

És itt olyat tesz, amit egyébként
nem gyakran látunk tőle: akciójeleneteket ír.

A Gilman szállodából való szökés
például egy remek akció-jelenet,

a futás, aztán ahogy a menekülők beleszaladnak

az iszonyatos béka-hal lények tömegébe,

egészen csodás, és egyáltalán
nem jellemző Lovecraftra. Nem sok hasonlót írt.

Az Árnyék Innsmouth fölött c. novellát

Lovecraft soha nem küldte el publikálásra.

Részben, mert saját magát is lenézte,

mert soha nem volt elégedett a munkájával,

de azt hiszem az olvasók és
a kritikusok sem vették észre,

hogy micsoda képzelőerő
működik az írásai hátterében.

Több évnek kellett eltelnie, mire a modern
ízlés értékelni kezdte Lovecraftot.

1935 végén a New York-i irodalmi ügynök,
Julius Schwartz

alaposan átnézte a korábban elutasított
Az őrület hegyeit.

Hála Donald Wandrei erőfeszítéseinek.

Hamarosan a Árnyék az időn túlról c. írást is sikerült eladni,

és a kettő együtt Lovecraft legmagasabb
irodalmi honoráriumát adta ki, 595 dollárt.

1936 vége felé, amikor a siker
akár elérhetőnek is tűnt,

Lovecraft egészsége megrendült.

Azt hiszem, ha Lovecraftnak sikerül
megőriznie az egészségét,

akkor a ’40-es, ’50-es évekre egészen
híres író lehetett volna, ha megéri.

Azt hiszem, Lovecraft a pályája csúcsán halt meg.

Lovecraft számos kisebb betegségben szenvedett,
többek között emésztési zavarokkal is küzdött.

Mire orvoshoz fordult a rák a vékonybélre húzódott.

H. P. Lovecraft 1937. március 15-én hunyt el,

46 és fél éves korában.

Noha tudta, hogy egy szűk körben elismert,

a nagyközönség elismerését soha,
semmilyen értelemben nem nyerte el.

Amikor tehát meghalt, jogosan
tekintethetett volna magára úgy,

mint aki kudarcot vallott, vagy
legalábbis roppant jelentéktelen író volt.

Tanítványai nélkül feledésbe is merülhetett volna.

Az emlékét olyan emberek, mint
Derleth és Robert Bloch tartották életben.

Vették a fáradságot, és kiadatták a könyveit.

August Derleth és Donald Wandrei,

Lovecraft két legodaadóbb híve,1939-ben

elérte azt, amire Lovecraft
életében senki sem volt képes.

Megalapították az Arkham House nevű kiadót,

The Outsider And Others (A kívülálló) címmel
kiadtak egy novelláskötetet H. P. Lovecrafttól.

Az „Arkham House” lényegében Lovecraft
halálának köszönheti a létét,

úgy értem szinte azonnal létrejött,

amint Lovecraft halálának híre
elérte August Derleth-t.

Eredetileg az volt a célja,
hogy Lovecraft írásait publikálja.

De aztán döbbenetes eredményeket ért el,
ahhoz képest, hogy milyen kis kiadó.

És ezt a sikert követve elhatározták,
hogy még több Lovecraftot adnak ki

és a Weird Tales más nagy íróit is, mint
Clark Ashton Smith és még Donald Wandreit is!

Az Arkham House könyvei
rendszerint hihetetlenül gyorsan,

hihetetlenül értékessé,
keresetté váltak a gyűjtők körében.

Nem azért, mert ritkák voltak,
hanem mert nagyon jók voltak.

Biztos, hogy egy évtizeden át
az Arkham House kiadón kívül más kiadó nem

szakosodott nagyrészt a természetfeletti horror

és egy sokkal kisebb mértékben
a tudományos fantasztikum kiadására.

Addig az olcsó, jelentéktelen
irodalomnak számított.

Az Arkham House volt egyike a legelső kiadóknak,

amely azt hirdette, hogy
ez az anyag megérdemli a tiszteletet.

Az Arkham House sikerét követően

számos író is hozzátett a Cthulhu-mítoszhoz.

Sőt, életében, ezt maga Lovecraft is szorgalmazta.

Ez a Lovecraft-játék része:

olyasvalami, hogy ha az ember ráérez, akkor
hozzá akar tenni valamit, és tovább adni.

És ez már a kezdetektől
a Lovecraft-játék része volt.

Fritz Leiber, Bloch, ezek mind,
August Derleth is persze,

csippentettek innen, elvettek,
hozzáadtak valamit, tovább adták,

és aztán mi is folytattuk.

Az volt a gond, hogy amikor tinédzserként
Lovecraftot kezdtem olvasni,

az gondoltam, ez az, így kell ezt csinálni!

De sajnos valójában azt mondtam magamban,
így kell ezt utánozni.

és ami még ennél is rosszabb,
hogy bár az angliai Liverpoolt

30 kilométernél nagyobb
távolságra soha nem hagytam el,

a sztorikat Massachusettsbe, meg Arkhamba
meg hasonló helyekre, Kingsportba tettem.

És fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy egész
idő alatt szinte ki sem mozdultam Liverpoolból.

Különösen, amikor a vidéki szereplők
kinyitják a szájukat.

Ha elolvassuk King A köd c. művét,
látjuk, hogy tiszta Lovecraft.

Egyfajta csápos lényekről szól,
amelyek egy másik dimenzióból törnek ránk,

és Maine államban halálra rémisztik
a vevőket a boltokban.

Színtiszta Lovecraft, ebben biztos vagyok.

Írtam egy novellát.
Shoggoth's Old Peculiar volt a címe,

és ebben két lovecrafti szörnyecske panaszkodik
Lovecraftra, hogy milyen író volt.

De az az igazság, hogy csak
olyasmin tréfálkozunk, amiben van élet.

A halott dolgok parodizálásának semmi értelme.

Olyasmit sem érdemes parodizálni,
ami számunkra nem érdekes.

Azon meg végképp nincs mit viccelődni,
ami semmit sem számít.

És közel 100 évvel a halála után,
Lovecraft még mindig számít.

Olyan szenvedély ez, ami a mai napig tart.

A kritika ellenére is.

Hát, szerintem a természetfeletti horror írásokat
mindig is körül fogja venni valamiféle sznobizmus.

Az írónak legalább száz éve halottnak kell lennie,
hogy a végén egészen rendesen komolyan vegyék.

Az alkotónak, aki ebben a zsánerben működik
tisztában kell lennie azzal,

hogy a munkája nem kapja meg azt az elismerést,
mint ha úgymond „rendes” irodalommal foglalkozna.

Elgettósították.

Egy komoly író szemében nem számít
rendes foglalatosságnak.

Nézzük csak meg mi történt Stephen Kinggel,
évekkel ezelőtt micsoda hadjáratot folytattak ellene.

Lebecsülték, mert nem komoly irodalmat írt.

Ma már könnyű elfelejteni,

hogy olyan világban élünk, amelyben a nekem, mint fantasy,
horror, tudományos fantasztikus vagy mi a csoda írónak

a könyvei ugyanúgy megjelennek
keménykötésben, mint bárki másnak.

Ugyanúgy ott lesznek a polcokon,
mint bárki más írásai. De régen ez nem így volt.

Most azonban Lovecraft már megjelenik a

Penguin modern klasszikusok sorozatában,
és azt hiszem,

nem is kérdés, hogy ennek megvan minden alapja,
és nagyon is itt volt már az ideje.

Legalább 25 nyelvre lefordították,
olyanokra, mint cseh, lengyel,

japán, koreai és még bengáli kiadása is van!

Sokan úgy ismerkednek meg
a munkáival, hogy nem is tudják,

Lovecraft írásáról van szó.
Ott van például a

Hellboy, ami bőségesen kölcsönöz
a lovecrafti mítoszból,

és még az olyan történetekben is,
mint a Karib tenger kalózai, Davy Jones

pontosan úgy néz ki, mintha épp most
kúszott volna elő Lovecraft

valamelyik novellájából.
Teljesen úgy néz ki, mint Cthulhu.

Az ember szétnéz maga körül és mit lát?
A plüss Cthulhu jelenséget!

Cthulhu papucsot, vicces Cthulhu sapkákat.

Ismerek egy társaságot, és nagyon érdekes,

hogy előszeretettel játsszanak egy
Cthulhu hívása nevű játékot,

és kiválóan ismerik az összes
lovecrafti teremtményt,

ennek ellenére soha egyetlen
sort sem olvastak Lovecrafttól.

Fogalmuk sem volt róla, hogy miket írt.

Lovecraft ábrázolásmódja olyannyira
meglepő és borzalmas, hátborzogató és színes,

hogy több rockbandát is megihletett.

És azt hiszem kiváltképp megfogja
a valamilyen módon kívülállókat,

vagy azokat, akiket a társadalom nem egészen
fogad be, a kissé magányos farkasokat.

Azt hiszem Lovecraft mai
népszerűségének egyik oka

a roppant sötét szemléletmódja,
az, ahogy arról beszél, hogy az ember

örüljön, ha tudatlan marad. Mert ha ismerné
az igazságot, akkor vagy megőrülne, vagy végezne magával.

És ehhez manapság mindenki
tud kötődni valamilyen szinten.

Minden egyes választáskor láthatóak
ilyen szövegű matricák, hogy:

Szavazz Cthulhura!
Miért érnéd be kisebb gonosszal?

Lovecraft híre olyan méreteket öltött, hogy vannak
okkultisták, akik határozottan állítják, hogy a

Cthulhu mítosz nem is mítosz.

Szerintem minden vallás egy-két ember
önáltató eszméivel kezdődik,

és amikor már elegen követik,
akkor világnézetté válik, és az élet része lesz,

ha az ember hétköznapi életet él,
akkor a dolog egy idő után már nem tűnik épeszűnek,

de ha az ember azon kevesek közé tartozik,
aki hisz benne, akkor olyan intenzitással éli meg,

hogy az egyfajta elmezavarhoz vezet, és ez az,

ami engem megrémít. Hogy vannak olyan kultuszimádók,

akik valóban hisznek a Vének létében.

Szerintem valahányszor valaki megteremt
egy olyan jól kidolgozott világot,

számíthatunk rá, hogy lesznek, akik
elkezdenek mondjuk klingon nyelven beszélni vagy

hobbitnak öltözve szaladnak le a boltba
vagy komolyan hisznek abban, hogy

sikeresen meg tudnak idézni
néhányat a Vének közül a nappalijukban.

És úgy tudom, voltak, akik belehaltak abba, hogy
megpróbáltak megidézni valamilyen ősi istenséget.

Én például tudom, hogy voltak, akik így
viszonyultak a Csillagok háborújához.

Annyira elmélyültek benne, hogy volt
aki azt kívánta, bárcsak igaz lenne,

mások meg úgy vélték, hogy igaz is,
mindez egy párhuzamos világban valóban létezik.

És amikor ez történik, akkor egy nagyon
meredek lejtőn indulunk meg lefelé.

Szóval én semmiképp sem tanácsolom, hogy valaki
túl sok pénzt, vagy erőfeszítést fektessen bele,

hogy mondjuk, megidézzen egy shoggotht
a konyhájába. De hát ez mindenkinek a maga ügye.

„Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem,

a legősibb és legerősebb félelem
pedig az ismeretlentől való rettegés.”

Egy olyan világban élünk, amelyben

ha fogalmunk sincs, hogy ki az a Cthulhu,
ha soha nem olvastunk semmit Lovecrafttól,

a „poénokat” akkor is megértjük.

És természetesen messzemenően
sokan vannak, köztük én magam is,

akik túlságosan is nyilvánvalóan
utánozzák a stílusát,

de emellett jelentős hatással volt a
legkülönfélébb emberekre. Olyanokra gondolok, mint

Fritz Leiber, Poppy Z. Brite,
Caitlín Kiernan, T.E.D. Klein és még sokan.

Számomra Lovecraftban az a legragyogóbb,
az benne a legfontosabb,

hogy micsoda képzelőereje volt.

Hihetetlen, hogy itt van ez a teljes
visszavonultságban élő ember, aki meghúzza magát

Rhode Islandon, Providence városában egy kis házban,
és lényegében lerakja a modern horror alapjait.

Ebben rejlik Lovecraft kettőssége:

Egyfelől, aki akarja, az akár
egy vallás alapjául is veheti az elképzeléseit.

Mások komoly tudományos szempontokból,
vagy írói szempontból

vizsgálják az írásait. És ha meg ...

Ha meg az ember szívesen
ábrázol hátborzongató szörnyeket

akkor valahol Lovecraft őt is készen állva várja.

Fordítás: Abrudán Katalin

Időzítés, tördelés: Laki Péter

A szakmai közreműködésért és segítségért
külön köszönet illeti Tomasics Józsefet és Hilary Stuartot.

A filmben említett művek magyar címei:
The Call of Cthulhu (Cthulhu hívása) - Kornya Zsolt
The Outsider (A kívülálló) - Bihari György
The Rats in the Walls (Patkányok a falban) - Galamb Zoltán

Herbert West - Reanimator
(Herbert West, az újjáélesztő)- Bihari György
The Case of Charles Dexter Ward
(Charles Dexter Ward esete) - Baranyi Gyula

The Shadow Over Innsmouth
(Árnyék Innsmouth fölött) - Kornya Zsolt
The Dream-Quest of Unknown Kadath
(Zarándokút Kadathba) - Bihari György

The Colour out of Space (Szín az űrből) - Galamb Zoltán
At the Mountains of Madness
(Az őrület hegyei) - Sóvágó Katalin

The Dunwich Horror (Rémület Dunwichben) - Galamb Zoltán
The Whisperer in Darkness
(Suttogás a sötétben) - Kornya Zsolt

The Shadow Out of Time
(Árnyék az időn túlról) - Bihari György
The Horror at Martin's Beach
(Rettenet a tengerparton) - Vitális Imre

A filmben szereplő idézeteket fordította:
Abrudán Katalin

Magyar H. P. Lovecraft Társaság
www.lovecraft.hu