Original subtitles

Mint ha pásztor tűz ég őszi éjszakákon, messziről

lobogva tengerpusztaságon, Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem,

majd kilenc -tíz emberöltő régiségben.

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, meddig a szem ellátt, puszta

égen. Szörnyű vendégoldalreng araszos vállán, pedig még legénytól sem

állán. Széles országútra messze, messze bámul, mintha más mezőkre vágyna e

határról. Azt hinné az ember, élő tilalomfa ütve általútnál egy

Szép ötém!

Miért állsz ott a naptüzében?

Ládd a többi horkol, bogja hűvösében, nyelvel a kubat is földre hengeredve, a

világért sincs most egerét kikedve.

Vagy soha sem láttál olyan forgószelet, mint az, aki mindjárt megbírkózik veled,

és az útat nyalja sebesen haladva, mintha füstokádó nagy kémény szaladna?

Nem is, nem is azt a porgó szeret nézi, mely a hamvasútat véges végig néz.

Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél.

Bücke fegyver csillog, bücke hadseregkél.

És amint seregkél szürke por ködéből, úgy kell a sohajtás a fiú szívéből.

Szép magyar leventék, aranyos vitévek.

Jaj, bekeservesen! Jaj, bebúsan nézlek!

Merre? Meddig mentek? Harcra? Háborúba?

Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?

Mentek itt tatára?

Mentek itt örökre? Nekik jó éjszakát mondani örökre?

Én is!

Én is köztetek mehetnék!

Szép magyar vitézek!

Arányos leventék!

Ilyen forma toldi Miklós gondolatja, mely sovárgó lelkét mélyen szántogatja,

amint fő magában, amint gondolkodik, szíve búbánatban összefacsarodik, mert

vitéz volt apja.

György is álnok bátyja, a királyfi mellett nőtt fel, mint barátja, s míg ő

béresekkel gyűjt, katál egysorban, gőgösen henyél az a királyudvarban.

Hé, baraszt!

Melyikünk megyen itt Budára?

Kérdi Latfi hegykén, csak amúgy félvárra. De Toldinak a szó szívében

és olyan döbben rá, hogy kibűrülhallik.

Baraszt, én!

Emígy füstölög magában.

Hát ki volna úr más szélese határban?

Toldi György talán a róka lelkű bátya, ki Lajos királynál fenn a tányért

Én, paraszt!

Én! Amit még e szóhoz gondolt, Toldi György rettőrnyi nagy

kázutodás volt.

Azzal a nehéz pár könnyeden forgatja, mint csekély botocskát végénél ragadja,

hosszan, egyenesen tartja félkezével mutatván az utat, hol budára tér el.

S mind, ha bassá volna karja maga válva, Még csak megserezzen a kinyújtott

szálfa.

Ember ez magáért, Latvi mond, akárki.

Nos, fiúk, birokra hadd lássuk, ki áll ki. Vagy ki tartja úgy fel azt a hitvány

ródat, amellyel mutatja el suhant az úta.

Szégyen és gyalázat. Zúg, morog mindenki.

Egy parasztiúval még sem áll ki senki.

De kivína bajt az égi háborúval, szélveszes, zsimankós, viharos borúval,

és kivína Isten tüzes haragjával, hosszú, kacsaringós, sistergő nyilával.

Mert csak az csössön kitoldival, ha drága, s nem megunt elő te Isten

Jaj, keserves annak, aki jut kezébe!

Meghalt anyának is, vissza légy ölébe!

Elgonul a hadnép hosszú tömött sorban.

Toldiról beszélnek az egész táborban.

Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet.

Mindenik derít rá egy mosolygó képet.

Egyik így szól.

Bajtárs, miért nem jössz csatára?

Éjleg innek, mint te, ott van ám nagy ára.

Másik szánva mondja.

Tépöcsém, be nagy kár, hogy apád paraszt volt, te is az maradtál.

Elvonul a tábor, csillapul moraia, Ezt a fél elhorta, azt a port akarja.

Toldi meg nagy búsan hazafelé ballag, Vaskos lábnyomától mehereng a parlag,

Mint komorbikái olyan a járása, Mint a barna éjfél szeme

billantása.

Mit jelent e hűhó gyászos özvegyházban, hol a dinomdánom régen volt szokásban?

Toldi lőrincnének most van -e a torja? Vagy menyegzőjének hozta így a sorja?

Tán megunta gyászos özvegysége ágyát, s másnak adta élte honnyadó virágát?

Nincs halott titor a toldi lőrincnének. Napja sem derült fel új menyegzőjének.

Másért sütnek, főznek, másért lakomáznak.

György van itthon.

Első szülötte a háznak.

Toldi György nagy úr volt.

Sok becses marhája, kincse volt, temérdek, s arra büszke mája.

Sok nemes vitéze, fegyveres szolgája, sok nyerítő méne, nagysereg kutyája.

Látogatni jött most, negyvened magával, renyhe sáskanépnek pusztító fajával, és

a kézhaszonnak egyfelét fölenni.

Másfelét magára, tarsojába tenni.

György az édesanyját hidegen köszönté, bár ez a lelkét is majd elébe önté.

Hát a másik hol van?

Fanyalogva kérdi, senki sem hinné, hogy kedves öcsét érti.

Színát hord szegénkek, ünn a béresekkel.

Hivatom! De György úr esztrikoltja.

Nem kell!

Nem kell?

Én azonban kelletlen, hivatlan a fiú betoppan.

Szíve égő katlan, belsejét még most is fúrja és faragja, szégyenítő búja,

haragja. Mégis mindamellett, mi Isten csodája, egy zokszót sem ejt ki Toldi

Györgyre szája.

Lelke gyűlölségén erőt vesz valami, valami... Nem tudom

én azt kimondani.

A szegény anyának könyntoló szemébe, kőszívű fiának sírva lép elébe, reszkető

ajakkal kezepejét gyúrván, ott reménykedik, de György korholja durván.

Úgy, anyám, kecsegtest ölbeli ebedet, újat

fúvó széltül drága gyermekedet, már csak tejbe, vajba, mit se

kímélj tőle.

Majd derékhajankó válik úgy belőle. Most van a dandárja réten a munkának,

de foga nem fűlik ahhoz egazdának, mint kopó megérzi a zsíros ebédet, stővel

hegyel összehagyja a cselédet. Így sírattad mindig én, ha mondtam néha,

parasztnak is rossz, lebzsel kész a kar, valóha bírna dolgot, mert erős, mint

marha. Most tehed ablakba, húsa és kövére, szépen nő naponkint anyja

örömére.

Hátok és hazudság minden ige szádban.

Egy betűvaló sincs toldi, György, a vádban.

Jól tudom, mi lappank bokrodnak meg ettem. Úgy szeressen Isten, ahogy engem

ette. Rossz vagyok paraznak.

Rossz vagyok vitéznek.

Véresek között is tölt Cudarcsi hésnek.

Forr epét, hogy más is márt veled egy tálba.

Vesztenél, ha tudnál, egy vizes tanálba.

Azért, hogy senkinek lába alatt ne legyek.

Nem bánom én.

Igen.

Akár ma elmegyek.

Szákmérföld a világ. Erre is, arra is.

Nem bánom én.

Igen.

Elmegyek én ma is.

De ami az enyém?

Azt elviszem innen.

Add ki bátya tüstént, ami engem illet.

Add ki a jussomat, pénzt, paripát, fegyvert.

Azon túl az Isten áldjon minden embert.

Itt tájuskölök. Ne mondd, hogy ki nem adtam.

György kiállt és arcul csapja szintúgy csattan.

Toldi Miklósnak sincs ángalam epéje.

Bosszú állás lelke költözik beléje, szeme mint az acél a szikrát úgy hányja,

ütni készül ökle csontos buzogánya. György ijedve hátrál, oda van egészen, e

csapás utolsó szélütése léfen. S Györgyöt e csapással hűs verembe tennék,

Isten kenyeréből hol többé ne mennék, hol mint egy repet csont nevkaközéköt,

ítélet napig sem forradozna össze.

De nyugodt, az úgyse éppen megrohannja, elsikoltja magát, közéjük fut anyja,

testével takarja Györgyöt, és úgy védi, pedig nem is Györgyöt, hanem Miklóst

félti. Most a szörnyű gyermek karját elerezté, fejét és semeit búsan

lefüggetté, s mintha most ocsúdnék forró hideg lázból, tántorogva ment ki

az apai házból.

Bezzeg nem busultak ám az ősi házban.

Intén eltörődtek az evési házban.

Köszönöm szépen!

Fölkelvén pedig jó toldi György asztala, vitéz ő szolgái rudathánynak vala.

Ifjú vér, öreg bor ficskándott erőkben.

A hadárda végan perdült jobbkedvben. Mindeni kötődött, hangosan nevetve, mint

világ csikói magas volt a kedve.

Tojdu György meg, amint Torkig itta ette, egy öreg kalszékbe úrmagát

az eresz alól gyönyörködve nézi, hogyan játszadoznak csintalan vitéli.

Majd, mint ő meglátta a telek lábjában ülni öcsét Miklóst nagy busan magában,

feltámad lelkének fennyes indulatja, s nagyfejű legényit ízókkal

biztatja. Hé, fiúk!

Amott ül egy túlzok magában, orrát szárnya alá dugta nagy buvában.

Gunyosz? Vagy dög is már?

Lássuk, fölrepül -e!

Meg kell a palánkat dengetni körőle!

Mint

kutyák

közé, ha nyúl fiat lökének, kaptak a beszéden a szilaj legények.

A deszkabástja Miklósnak megette. Miklós a kudarcon búzkodik felette.

Mert fölérni könnyű, könnyű, nem csak ésszel, hanem ököllel is, és megfogni

kézzel, hogy csak őt bosszantja mind e vastag tréfa, mely ugyan fejétől sem

messze néha.

Hát oldi tűr azonban, bárha nem békével, birkozik nagy lelke fellázat dühével,

majd meggyőzi magát, s megvetéssel tűri szolgané belőle a csúkot, hogy őzi. Mert

ennél e perszem volna haragjának, bosszuló karjától úgy elhullanának, mint

sámsonétól, kiről írva vagyon, hogy ezer pogányt ver egy álcsonttal agyon.

Tűrte Miklós.

Tűrte, ameddig tűrhet.

Azzal állapodtuk, hogy csak fel sem vette.

Úgy mutatta, mintha nem is venné étre. Fülét sem mozdítál nagy döngetésre.

De midőn egy dárda vállacsontját érte.

Viszonyatos képen megharagudt érte.

S melyen ült, a malomkő darabot fogta, Tolbi György bosszantó népek közé dobta.

Repül a nehéz kő.

Ki tudja, hol áll meg?

Ki tudja, hol áll meg, s kit, hogyan talál meg?

Fuss, ha futhatsz, Miklós! Pallos alatt fejed!

Víz se mossa rólad le a gyilkos nevet!

Elzüllöl az apai háztól, mint amely kivert kan elzüllik a nyájtól. Ki egyet

agyarral halálosan sérte, úgy aztán kimarta őt a többi érde.

Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla, egy neves vitéznek lőn szörnyű halála.

Mint olajütőben szétvállott a teste, és az összetört hús vérolajt ereszte.

Vérit a poros föld nagymuhon felnyalta.

Két szemét halálos hályog eltakartas, aki őt eloltá, az a beszedelem mindenik

bajtársnak fájt.

Csak ő neki nem.

György haragja pedig lészen rendkívüli, mert vitéz szolgáját igen keserüli.

Esfelül örül, hogy gyilkos a testvérek, Itt, hogy elveszessen, most esik kezére.

Most ravasz szándékát, melynek úta görbe, Eltakarja törvény és igazság

hogy öcséd bíró hírivel megrontsa, El kell fogni nyomban, az kemény

parancsa.

Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyillal, fut sötét erdőbe sajgó

Bujdosik az éren, bujdosik a nádon, nincs hová lehajtsa fejült a világon.

Nátors lőn az ágya, zsombok a párnája, Isten kékegével födve a tanyája, Míg nem

a sötét éj szárnya alá vette, S fekete ponyvából sátort vont felette.

Vadmadár tojással észomját elvervén, szörnyen hányta a hab a jövőnek tervén.

Merre menjen? Mihez fogjon?

Uram fia, nincsen hű lelkének hová fordulnia, mert elmenne könnyen, el is

bujdokolna, ha az édesanyja előtte nem volna.

Jaj, de majd, ha róla hírt nem hallanának, megrepetne szíve az

Három napig magát ekép vesztegette.

Harmadik nap a nád megzörrent megette. Azt gondolta farkas. Meg sem utcant

karja, mert ellátta, hogy őt csak testvére marja.

Pedig Bence volt az régi hűcseléde, akit anyja küldött fölkeresésére.

Ez a lelked?

Bejó, hogy meglellek.

Harmadnapja már, hogy mindenit kereslek.

Tűvét tettem érted ezt a tengerrétet. Sose hittem, hogy meglássalak ma téged.

Hogy vagy, édes szolgám?

Nem haltál meg éhen? Nem evett meg a vadeden a vadréten?

Itt a tarsolyom, fogd és egyél szépen, ne!

Sült hús, fehér cipó, kulacsbor van benne.

Mikor aztán Miklós az éjjét elverte, Bence a kulacsnak nyakát kitekerte, a

kulacs sütoltott, és kibudjant vére az öreg szolgának a kezefejére.

S a bor az öreget jó kedvre tüzelve, hogy kinyílt a szíve, hogy megoldott

nyelve, kezdte a beszédet Miklósnak nagyapján.

Ostoros gyerek volt annál néha napján. Azután fordítá apjára, anyjára,

a bátyjára, végre önmagára, stán a szó belőle, míg a világ folyna, ha Miklós

szomorún így nem kette volna.

Bezokon esik most hallgatnom téged.

Hagyd el, kérlek, hagyd el e fájós beszédet.

Gyilkosságba értem.

Lettem bujdosóvá.

Ki tudja, mikor leszek bele jóvá.

De hiszem az Istent. Az árvát sem hagyja, mert azért az árvák gondviselő

Tán veszett nevemet is lemossa vérem, mit fejemre költett drága jó testvérem.

Nem születtem arra. Érzem ezt magamban, hogy így béka módra kálka között lakjam.

Nem is teremtőztem béresnek, villásnak, hogy petrencét hordjak akárki fiának.

A világ mezőről hazatakarodjék, és akkor nyakamba veszem az országot. Szél sem

hoz felétek én rólam újságot.

Nagyon elbusula Bence a beszéden.

Szánt a kis gazdáját, hogy bujdosni mégyen.

Végre megszólamlott, és nagyon szépen kérte, ne nehezteljen meg Miklós gazda

érte, de ő ezt a dolgát bolondságnak tartja, hogy fejét írögtön bujdosásnak

adja.

Látod, jó kis gazdám, György úr nem sokára, három -négy nap múlva visszamegy

Budára. Akkor, amíg elmúlt feletségbe mégyen, kis király leszett te a regész

vidéken. Itt hagynád sokféle kedves mulatságod, párjával malomba kiemelne

zsákot. A malomkövet kiöltenék karjára, molnárlegényeknek álmélkodására.

Mondd meg ezt, jó Bence, az édesanyámnak.

Gyászba borult mostan csillag a fiának.

Egykorig nem látja, még nem is hal róla.

Eltemetik hírét, mintha meghalt volna, de azért nem hal meg, csak olyat

énképpen, mint midőn az ember elrejtezik mélyen, és mikor fölébred bizonyos

időre, csodálatos dolgot hallani felőle.

Rólam is hal még hírt.

hogy mikor meghallja, még a cseh szopó is álmélkodik rajta. Akkor anyám lelke

repes a behéden.

Csak meg ne rakadjon szíve örömében.

Miklós pedig indult a sokatlan útra. Magát jobban -jobban a nádasba furta, de

mintha kötéllel vonták volna hátul.

Nem bírt elszakadni az édesanyjától.

Vissza -vissza nézett, hely pedig mi haszna.

Egy teremtés sincs ott, akit megláthatna.

Mégis vissza nézett, sőt, meg is fordulva, búcsút lenni indult egy kis

múlva.

S amint visszafelé mélyne mendegéle, egy helyütt a zombék csak lesüpped véle.

Réti parkas fészke volt éppen alatta, benne két kis kölykerít az Isten adta.

Megsajnált a mikrós, hogy reályok hágott.

Simogatta a két árva kis jószágot, mint a juhászbojtár, amikor kapatja a

komondorkőköt végig simogatja.

Kár volt símogatni.

Csak vettére tette. Mert megzörren a nád hirtelen megette. Jő az anyaparka

örnyű ordítással.

Rohan a fiúnak. Védkoznak egymással.

Miklós a kötődést unni kezdi végre.

Lábát tenre stelli híni segítségre, és mint időn a bika dolgozik szarvával,

fölveti a farkast egy erős rugással.

De lám, mintha ördög volna belé bújva, egyet hengeredik, talpraugrik újra,

elordítja magát keserves, haraggas, mégyen, új csatára köszönött fogakkal.

Ez még csak mehetne, de most jöjj a nagyja.

Ordít a himparkas, s hátul megtámadja.

Toldi a vadaktól így megmenekülvén, Megpihent kevéssé egy zombékra ülvén. A

parkas fiakban sem volt már lehellet, Eltaposva nyúltak toldi lába mellett.

Távolabb feküdt az anyjok meg a párja, Titán sütött rájok a hold karikája,

Hidegen tekintett a rét fenekébe, Mint egy arany tepsi szétmerett a

képe.

Miklós az elméjét mindenképpen hányta, nem mondhatnám pedig, hogy a farkast

szánta, hanem gondolkozott az ő farkasáról, őt elnyelni vágyó rossz

bátyjáról. De hát miért akarja bátyja őt megenni? Miért akar hóhéra, nem

testvére lenni? Mert hiszen, ha példát farkasokról vészen, ott is a rosszabbik

az ő bátyja lészen.

Szétkitoltalmadva a mezőnek vagyja, ki nem ingerelte, azt meg nem támadja. Vagy

ha néha gyomrakészfi öldöklésre, nem bánt senkit aztán, ha csillapul éhe.

Akkor is barmoknak tizedelve nyáját, megkíméli mindig a maga fajtáját.

De az ő testvére, de az ő testvére, ki mondja meg neki, miért

tör életére?

Nem csillapul másképp, csak vérével szomja. Vagy ha birtokából jó öcsét

kinyomja.

Hát ha annak, aki szomjul hozza vérit, mint a farkasoknak, most megadná bérit.

Vagy talán emberben tartósabb a pára, és azért nincs Györgynek végfő élcokája.

Állj meg!

Állj meg, Toldi! Gyilkos a szándékod! Jaj, neves bosszúdnak véres martalékot!

Tudd meg!

A legyilkolt atyafinak vére bosszúért kiállt fel az egek egére. Tudd meg, ha

megölnéd tennent testvéredet, akkor meggyilkolnád örök életedet.

Ne félj, fenn az Isten, ő majd igazat lát. Bírd rá a büntető

bosszúállás dolgát.

Most, mintha valami ötlenék eszébe hirtelen felállott, s a vadakhoz lépe.

Gyorsan fölvetette őket a vállára, úgy indult veszélyes éjjeli útjára. Ment

sebbel, lobbal a nád erdejében, nagy hosszú sikátor fúrt azon mentében.

Hátul a két parkas csüngött a sarkáig, vissza sem tekintett. Az anyja

házáig.

Szépen süt le a hold nagy falu tornyára.

Gyepszélen fejérlik Toldi Lőrinc háza. Háta megett annak nagy gyümölcskert

zölddel, mely fölérne holmi alföldi erdővel.

Kertre nyílik a ház egyik ajtócskája. Ott van Toldinének a hálószobája.

Rozmarin bokorban gyászos ablakában. A körül leskődik a fiú magába.

Hát hol járhat? Most ez a félt benne. Máskor a sárkányjal is birokra menne.

Édesanyját félti. Igen, igen, nagyon.

Nehogy az öreire szörnyen felrihatjon.

Az is megeshetnék, hogyha így fölverné, ablakát ajtóját megnyitni semerné. Ha

nem szajt csinálna hangos sikoltás, aztán nem is tudnának szólni majd

Azért a két farkast fölveti vállára, elkerül a háznak másik oldalára.

Minden élő állat elpihent ott kínben, még csak a kutyák is alusznak egy

Hátoldi Györgyöt, ha még el nem vitte, elviszi az ördög.

No, megölhetnélek, megérdemlenéd, ha rávinne a

lélek. Hanem most egyszer nem leszek ártásodra, csak hogy itt is voltam, azt

adom tudodra.

Azzal a két farkast az ölébe vette, az öreg nyuszoja szélire fektette, így

beszélve nékik.

De szépen a testvér bátyátok fekszik itten.

Nem hozok a házra semmi veszedelmet.

Jól lehet, hogy éjjel járok, mint a lélek, de ha nappal jőnék, tudja,

megölnének.

Jaj, hát látlak ismét.

Be sose gondoltam.

Majd kétségbe estem, érted? Majd megholtam.

Istenem, minek beszélek, hogy nagyon?

Bátyád urad itt a másik házban vagyon.

Érzi, Miklós, hogy mind reszket az ölében.

Tán lerogna, ha ő nem tartaná szépen, pedig ő is szörnyen megvala indulva. Nem

is felelt mindjárt, csak jó idő múlva. És szólott anyjához következő szókkal.

Hagyjunk fel kegyelmet, kicsinyég a csókkal.

Szakmánymódra van rám mérve minden óra.

Jöttem kegyelmethez, búcsúrevő szóra.

Nem remélem, hogy itt maradásom legyen, György miá.

Kit isten akárhová tegyen.

Végre még gyilkosan lennék, attól félek. Nem, aztól sem leszek.

Arról nem beszélek. Ha nem, annyit mondok. Ne búsuljon, Kelmed.

Vesse ki szívéből azt a nagy félelmet.

Nem azért megyek el, hogy vissza ne jöjjek. Hiszem a teremtőt még addig nem

meg. Nagy erőt érzek mind a két karomban. Nem vesztegetem azt szérűn és

malomban. Édesapámnak is hallám vitészségét. Hát csak én gyaláznám meg a

nemzetségét.

Felmegyek Budára.

Bajnok katonának.

Mutatok valamit ottan a királynak. Olyat, ami nem lesz bátyám szégyenére.

Sőt, irítség miatt megszakad a lépe.

Azért szépen kérem, édesanyám asszony, soha se aggódjék, soha se sírasson.

Aki meg se halt, még minek azt síratni, mikor a halott sem fog halott maradni.

Többet is beszélne még a szülőjének, ha az ebek alatt nem üvöltenének. De

Mihelyt ezt hallá, mindjárt észrevette, hogy imént egy dolgát balgatagul tette.

A kutyák haragját nem egyéb okozta, hanem hogy a farkast az udvarba hozta.

most elugatják ezek a cselédet, azért csak rövidre fogta a beszédet.

Nincs időm továbbra, hogy maradjak itten.

Kegyelmedet pedig áldja meg az Isten.

Áldja meg az Isten ezen a világon.

Még a másikon is szívemből kívánom.

Áldjon meg.

Áldjon meg.

Anyja eddig mondta.

Hogy kiálljon, vagy kit, az csak úgy gondolta.

Lelke volt talán a lánc közöttük, aki nem kikapcsolódott, tövestül

szakadt ki.

Feltápáztottak a colgák ügygel, bajjal, Györgyöt is fölverték a fertelmes

zajjal.

Ez a miklós dolga! Ezt más nem tehette!

Köszönöm, hogy megnézted!

Nem vette tréfára Toldi György a dolgot.

Elszélet kutyáit visszakürtöltette, kósszanépe is mind összegyűlt megette.

De bizony közel volt akkor már a reggel, hogy hazavergődött az ázott sereggel.

Az volt a legnagyobb bocsúsága neki.

hogy amit elgondolt, mégsem vihet tekint.

Miklós messzetette magát azon éjjel, szembeszállt esővel, villámmal és

és midőn a hajnal a homályt elverte, magát egy sivatag pusztaságban lelte.

Ki volt útitársa a kietlen pusztán?

A nap ment utána a kék égen úszván, Elérte, elhagyta, ott hagyta

magában, A barátságtalan, nedves éjcakában.

Háromszor hagyá el.

Negyedik nap délben nagy hegyek lebegtek déli báb vizében.

Bámult Miklós, mert ő olyat sosem látott. A hegyet bámulta, nem a déli

Sietett, sietett, ám bár vala fáradt.

Estenden meglátta a budai várat.

s még nem ment le a napidőn odaére híres nevezete Rákos mezeire.

Rákosnak mezője, tőszomszédos pesttel. Pest alatt ért össze utasunk

az esttel.

Találkoztak pedig egy temető mellett.

Temetőben új sírdombja sötétellett.

De miféle sírnak sötétlik ott dombja, arra Miklósnak most van is, nincs is

gondja. Hosszú gyászluhában...

Idenható Isten, édesanyja bókol egy pár új kereszten.

Pedig nem anyja volt, csak szakasztott mása.

Követ meglágyítna keserves sírása. Meg is esett szíve, oda is ment hozzá, hogy

kiért, miért sír. Tőle tudakozá.

Jaj, fiam, ne kérdezd az én esetemet.

Ma temettem el két vitéz gyermekemet.

Dunasigetében gyilkolál meg egy cseh.

Isten a pokoltól soha meg ne mentse.

Ne sírjon kegyelmed.

Csak nem támad már fel a két vitéz gyermek. De ne legyen nekem az Isten

ha bosszút nem állok érettök a csehen.

Ha nem, kérem szépen, s látja nem hiában.

Mondja el a dolgot Isten igazában.

Özvegy édesanyám van nekem is otthon. Tudom én sajnálni a jó ödvegyasszonyt.

Ekkora búsasszony neki bátorodva, hogy esett, mint esett, mind elpanaszolta.

Duna szigetében öklelődzik egy cseh.

Szörnyűképpen szolgál neki a szerencse.

Kérkedik nagy fennen, magát hányja veti.

A magyar nemzetet csúfra emlegeti.

Sok bajnok kiment már életre, halárra.

Őszbegyet, árvát és jajszót hagyni hátra.

Tegnap állt ki az ő két levente fia. Nem volt Félországban olyan pár dalia.

Nem volt a világon olyan jó két gyermek.

És most egymás mellett egy sírban hevernek.

Elrémült a világ. Nem is akadt már ma, aki a kegyetlen csevel szembeszállna,

pedig megint ott lesz a szigetben reggel, Istent káromoló gőgös

Így megértve Miklós a bajnak mi volt át?

Tovább az asszonyjal nem közlötte dolgát, hanem köszönt, s indult Pestnek

városába, menett nagy dolgokat forgatván magába.

Toldi György pedig len, ki gondolta bölcsen, hogy egyik szavamat másikban ne

ölcsem? Ki gondolta?

Mondom, ki főzte magában, miképp legyen úr rá öcsevagyonában?

Hát előbb, mint Miklós, ő is budán termett, hogy Lajos királynál megársa a

vermet. Fel is ment, Mihelyest leszállott a lóról, s ilyen ajánlást

szegény fiúról.

Széges királyom, keserű az nékem, amit jelenteni gyászkötelességem.

Keserű, mert vízzé csak nem válik a vér.

Csak testvér marad az, aki egyszer testvér.

Itt elhagyta, s mintha erősen zokogna szemét egy kendővel, ugyancsak

Veres lett a szeme a nagy dörzsölésre, de könnyet a király nem vett benne

Nem is hallottam még, hogy testvéred volna.

Udvaromban miért soha nem vezetted?

Te sem is mutattad, meg sem ismertetted.

Ó, uram királyom, nekem a kivárt kép szégyenem és gyászom, de...

S nagyot sóhajtott erre az egydére.

Érdemetlen volna királyom kegyére.

Miklós a tizedik esztendőben járván kimúlt szegény apán, s ő elmaradt árván.

Apja helyett apja én akartam lenni, s belőle, mint illik, jó vitézt nevelni.

korhely, butalőm, jóra semmi kedve, honmaradt becsárnak, pórnak nevekedve,

erő benne volna mód nélküli, de mi haszna, lebzsel, és a bajt kerülni.

Ennye, bizony nagy kár.

Mégis rosszul tetted, hogy róla hallgattál. Azt mondád, igen nagy erő

benne. Csodálnám, ha harcra kedve mégsem lenne.

De ami elhaladt, nem múlt el végképen.

Hozd fel őt, hadd lássam, hozd fel, kérlek szépen.

Megtanul, majd meglásd az én iskolámban. Ha nem, úgyis elmegy egy közember

rámban.

Köszönöm! Köszönöm felséget kegyelni! Méltatlan öcsémről íj jó hiedelmét, de

jaj, minden késő! Öcsém el van veszve, számszántékkal való gyilkosságba

esve! Jaj, hogy így panaszra kell nyitnom a számat!

Megöléném egy napszerető szolgámat!

Mond a György, és nyögve egy kőszentre borult.

A király ránézett, s képe elkomorult.

Hallgattak sokáig.

Végre a felséges király így töré meg a nagy csendességet.

Mégis van egy módon kegyelem számára.

Hozat fel a piút mielőtt budára.

Egy erős sevíj bajt Duna -szigetében.

Sok derékvitézen múlt ki már kezében.

Hadd jöjjön fel öcséd, és álljon ki azzal. Vagy erőt vesz rajta, vagy keze

hal. Ha győz, úgy derékfi, méltó kegyelemre. Ha nem, úgy védkeért meg

büntetve.

Ezt mondá a király, de nem örült rajta a jó szívű bátyja, sőt, eklép sohajta.

Ja, miért, hogy öcsémnek már ez is későn jön?

Elment, bujdosóvá lett az egész földön.

Hová, hová nem lett?

Elosont a háztól. El sem búcsúzott, csak a kapufélfától. Híre, hangva eltűnt.

Elveszett az útja.

Éle, hal -e már most?

A jó Isten tudja.

Neki már világ és törvény szerint vége.

Jól tudom, rám nézne földi öröksége. El is foglalhatnám. Elvehetném joggal,

hogyha úgy akarnék bánni a dologgal, de azt mondaná majd egyik, vagy másik.

Toldi György az öcsebirtokára vágyi. Lámni!

Azt a háztól világra zavarta, aztán fogta. Minden földét elfoglalta.

Pedig értem mennysen, hogy így elfoglaljam, és a világ bosszantó

rágalmait halljam.

Ezt én nem akarom, és nem is tanácsos, hanem ím letészem széked zsámojához,

hogy ki legméltóbb rá felséget tudhatja.

Királyi adományképen annak adja.

Elmondá Toldi György, és hajlong a mélyen. A király kilátta, mi szándéka

Kitalálta szépen a fő gondolatot, melyet Toldi György úr szépen elhallgatott.

Királyi levelet ohajtott felőle, hogy öcsét könnyebben kitudja belőle, ha

kegyelmet nyerne időmúlva, és az öröksége után felindulna.

S így fogál meg Györgyöt saját szavainál.

Öcséd örökségét, jól van, elfogadom. S rá te vagy legméltóbb,

tehát néked adom.

Olyan feltétellel adom pedig néked, hogy ha holnap a csehbajnokot kivégzed,

bárkokára tűzöd a levágott fejet, úgy nyered királyi függőpecsétemet.

Toldi György, veresebb lőn a főzött ráknál.

Homályosan látott a szép napvilágnál, a faragott képek táncoltak körül le, csak

kicsibe múlt el, hogy le nem szédül le. Aztán egy hidegség végigfutott rajta,

fázott, mégis izzadt, elsápott az arca.

Elsápat, hogy annyi vér se marad benne, mennyi egy szúnyognak egyszer elég

lenne.

Megszólamlott aztán végre valahára, és így felelt szomorún a király szavára.

Mondom,

Nekem nem kell az öcsém vagyonja. Én lemondtam róla, lelkemet ne nyomja.

Így szólott, s köszönt a felséges királynak.

Hazament, nekiállt otthon a hajának, neki esett tépni, homlokát öklözni.

Csak lesték a szolgát, kelle már kötözni.

Sok bolyongás után végre kifáradva letelepült Miklós az utcán egy padra.

egy pénze is nincs üres tarsojában, pedig négy nap óta csak gombát mit

melyet vándorolva úgy félelt vedd hete.

Hirtelen nagy lárma, nagy sikoltás támad. Tűz van -e? Vagy árvin?

Vagy víják a vára?

Nincsen tűz, sem árvin. Nem is ő ellenség, hanem van egy másik rémítő

Egy nagy szilaj vikapta Kesteny utcán, valahogyan vágó hídról szabadulván.

Mészáros legények erre láttak, téjjel iramottak egy -egy hurkoló kövérlel.

pedig a hídnál hat erős szemünknek.

Utána úszíták a bikán mindent.

Mihelyt egyik kucsa a fülét megbérzi, és fülében a bika a hájdalmat érzi,

elbődül a szörnyed, és lerápta őket, eltúráküléről a külön hüggőket.

A vágólegények csak kiállták. Fogd! Fogd! De a veszett állat karikára

amely kutya egyszer hozzá közelített, annak ő szarvával repülni segített.

A vágók pedig, hisz mit tehettek másat, bíztaták keményen a döblött kutyákat.

A bika azonban, mint a zúgó szélvész, nem nézte az útnak sem ottát, sem

Annak tartott, akit elülutol talált.

Futál minden ember a bizonyos halált.

Toldi nem futott el, csak felállott szépen.

A bikát bevárta az utca közében.

Mit akarsz, te fickó?

Te abból ott vagy!

Nem látod ühös bikát, hogy jön egyenesen rád!

Oda van!

Vége van!

Sikoltának minden ablakából a pesti utcának.

Dehogy van.

Lábával elébetoppantott, rémitő szabával erősen kurjantott,

efogással visszahökkenté a marhács, azon pillanatban megragadta szarvát, vágó

székre voná két szarvánál fogva. A mészárosokat előkiáltotta.

Megköték a bikát vaskag gerendához, szarvát lenyűgözték az elfő lábához.

A nép széjjel oszlott, a vágólegények egy kis hátikóba fekünni menének.

Miklós meg leült a vágóhíd szélére, ott akarván tanyát fogni azon éjre.

De a mészárosok nem engedék neki, hogy a vágó színben magát pihenje ki.

Egy jó darab májat kilögtek elébe, menjen onnan, mondák, anyja keservébe.

Ez hát a jutalma száz meg száz életnek, hogy a megmentőnek alamizsnát

vetnek.

Aztán ment az utcán.

Sok helyütt susogta valaki, egy volt az, aki szarvon sokta.

Sok helyen látott még egy -két emberképet ablakból kapuból, amint

Aztán becsapódott az ablak táblája.

Hallott a kapukon kultnak csikorgása.

Hányféle dolgok nem jutottak eszébe, előtte lebegett édesanyja képe.

Majd az édesanyja képét odahagyva az özvegyasszonyra repült gondolatja, hogy

sírt a kereszten, két kezét hogy törte, amiért a vad cseh két fiát megölte.

Fogadása jut most eszébe, s így sóhajt.

Ó, miképp víhatnék holnap én abból bajt.

Hol vagyom, paizsom, páncélom, fegyverem?

Fog -e a cseh bajnok szembeszállni velem?

Há, bizony mit sem hajt a cseh bajnok én rám.

Kinevett, kigúnyol és félvárról néz rám. Vagy talán hozzám még közel sem

bocsátnak. Félre innen rongyos, mondják, ha meglátnak.

Egyszer föltekinte, képe is felvídult, azt gondolnánk, hogy fut.

Úgy menésnek indul.

Ment, ment egyenesen a temetőkertbe, hol imént a síró gyászos asszonyt lelte.

Könnyű eltalálni, mi lehetett célja. Volt a két fiúnak fegyvere, páncélja.

És mivelhogy szállást az élők nem adtak, Elpihent anyáján hideg halottaknak.

Nyírkos volt a sírdomba harmadtul, Melyet hűvös éj sírt arra örökösök

Fölnézett az égre az ország útjára, Keservesen gondolt bujdosó voltára, S

amely madár van elröppenő félben, Úgy tett a reménység hervatak szívében.

Hová mész?

Te vagy, öreg báncsa!

Istenem! Nem lehet! Milyen nagy szerencse!

Az öröm a panasz jó

sokáig tarta.

Elbeszélte Miklós, ami történt rajta, de tudnivaló, hogy nem beszélt folytában.

Anyját kérte minden tizedik szavában. Hogy van édesanyám? Nem betege szegény?

Búskodik -e nagyon elveszett gyermekén? Nála dőzsöl -e mégs mi csinál a másik?

Jaj, szegény anyámmal ugye rosszul bánik.

De értésül adta Bence a fiúnak. Magát anyja miatt sose adja búnak. György sem

háborítja, odahagyta másnap.

Nem is repeszi meg szívét a nagy bánat, csak látni szeretné Miklóst mindenáron.

Fölkeresi bizony, bizonyjal ígérte, ha ötven mérföldet kell is menni érte.

Nem is egyéb iránt indított el engem, fölkeresni téged, Miklós, édes

lelkem, hanem hogy legyek hű ápoló cseléded.

Gondoskodjam róla, mikor mi szükséged.

Akármerre jársz, kelsz, ott legyek sarkadnál. Legyek segítségül, ha baj

balkadnál.

Arra határozták, hogy csak ott meghálna. Bence egy abrakot adott a lovának.

Egy öblös tarifnyát is emelt a kápa. Könyökig nyúlt Bence a nagy tarifnyába,

kihúzott valamit, és így szóla.

Itt van.

Ne te, szolgám!

Madárlát a cipót hoztam.

Édesanyád a szöny ezt neked küldötte. Maga tagasztotta, maga is sütötte, és

megparancsolta erős kegyetlenül, hogy saját kezedbe adjam szeketlenül. Az öreg

csodálta.

Ennyi.

Hogy a kőben futta úgy meg a szél az átalvetőben?

Hanem Miklós bizony nem esett kétségbe, hogy éhen halmidőn kenyér van kezébe.

Feltöré a cipót két továzás nélkül, és íme egy darab vas hull ki közepéből.

Felvette a vasat lába mellől Bence.

Hát nem vas darab volt, hanem vas szelence.

Hát Miklós nem örült a váratlan kincsen? Hogy ne örült volna, abból semmi

sincsen.

Szörnyűképen örül, ugrát örömében, a holnapi napot forgatá eszében.

Hogy veszem majd fegyvert, szép ruhát magának? Hogyan veszi fejét a cseh

Mikolának?

Hogy lesz ez?

Hogy lesz az?

De hányféle hogyot, hányféle szép dolgot összenemálmodott?

Mikor mind a ketten eleget örültek, megolvasni a pénzt egy sírdombra dűltek.

Toldi a tokjából egyenként szedte ki, Bence pedig tartá a két markát neki.

No te öreg tenyér, ilyet sosem kaptál, bennek viszkethetnéd.

Most hallgass szavamra, jámbor szolga Bence!

Ne te tedd el! Itt van 99 -e, de a századikat! Könnyű helyüt hagyom.

Megisszuk, mivel most magas kedvem vagyon.

Váltig ellenkeznék benne a hű szolga, ha nyergén kulacsa ki nem szárat volna.

Kívül nedves ugyan a harmat megeste, de a belsejébe csiholni lehetne.

Nem is messze kellett fáradni a véget, csak közel találtak egy szegény

csapszéket. Egy szomjú kútága sácsorgott előtte, Bence nyerges lovát amellé

kötötte, Toldi pedig bément.

Sötét volt a házba.

Belevágt a fejét a szemöldög fába.

Hé, kocsmáros!

Hol vagy?

Látszerem burádat!

Alszol, vagy meghaltál!

Miért nem gyújtsz világot?

Dehogy alszom. Két hozzáforgó szél megint.

Itt a mécs, baris le Itt ne kell le vagy pint Nem kell pint, se mit

se Hiába is adnád Egy csöppet se hozd, vagy hozd egy öreg kannát

Megállt!

Egy öreg cimbalmos hevert a szurdékban, már aludt, de fölkelt, hallva, hogy

vendég van.

Toldi meg a kannát, felkapál kezébe, és kipattant vele vígan a közép.

Megyárt a bor, vigyázz!

Árt, nem árt, én abbal nem gondolok, hajrá!

És az öreg kannát magasan felhajtá.

Búsuljon a lovad, elég nagy a feje, nem volt ilyen kedvem, van százes szendeje.

Kannát nekem csapnál, pintet az öregnek!

Csávén cimbalom, mindjárt rád locsolom. De lény inkább, uram, amúgy is fagyodom.

Toldi is beléjúnt a mulatozásba, asztalon leborult két izmos karjára,

karjában dagadtak az erek.

Úgy aludt el, úgy hált a hatalmas gyerek.

Fölbevé a hajnal piros köpenyegé, s eltakarta vele az égboltnak felé.

De nem volt oly kényes a bársony ruhába, hogy be ne pillancson a szegény

csárdába.

Aztán széttekinte Pesten és Budában, nézegette magát a széles Dunában.

Közepén egy barna csónak úszott rajta. A csónakban toldi, nem egy év evezett.

Messze felborzolta a lapát a vizen.

Nagy sebesen méne, hogy keressen olyat, ami neki kéne. Szép aranyos fegyvert és

ruhát magának, cipra új szerszámot jó rigólovának, a rigónak, akit hozott hű

szolgája, mert otthon is az volt kedves paripája.

A rigó sem az volt, aki tegnap estve sárral, útiporral, szürke színre festve,

hanem fekete, mint a fekete bogár.

Elsikamlott szőrén a fényes napsugár.

Mi történt ez alatt a budai szélen?

Hallgassatok rá, csak azt is elbeszélem.

A király sátora valahogy felvonva.

Tiszta kék sejemből volt a sátorhonyva. Messze kiösmerszett a többitől, bátor

egymást érte ottan a sok úri sátor.

Dunapartjáig múlt a korlát két felül.

Nagy üres tér maradt a korláton belül.

Dunapartban egy nagy zászló volt felütve, starka barka csónak a nyeléhez

Nemkülönben pedig a pesti oldalon, lobogó odafenn, csónak volt a habon.

Széles utca a víz, ember a sövénye.

Közepén a sziget nyúlik fel beléje.

Gyilkos sziget volt ez.

Már heted nap óta vérrel élt, miképp a vérszopó pióca.

Egyszer jön a nagy cseh Budavára felül.

Táncol nagy lovával a korláton belül.

De tűnő!

Hirtelen a pesti oldalon nagy öröm zajtámad.

És nagy riadalom.

Ipmeretlen bajnok fekete paripánt vágtat a zászlóhoz, és mérkőzni kíván.

Toldi, mert hisz ő volt, a tollat levészi, mindjárt ott teremnek a király

és eveznek a tollal, minthogy tisztök tartja a csebajvívóhoz a budai partra.

Vérfím a csetolla, fölcseréli vele. A bajra híváknak volt e dolog jele.

Ez alatt a várba gyors híradók mentek.

A király lejött, és sok nagyúri rendek, a két bajnok pedig csónakon egyszerre

indulcs érkezett meg a bajvívó helyre.

Csevitész kérdezi, miért cselekedte hajóját a Dunán, hogy eleresztette?

Nem egyébért, vitéz, Miklós így felelt meg.

hanem hogy egy csónak elég egy embernek.

Egyikünknek itt ma gyászok lesz a vége, s nem lesz a halottnak hajóra tüksége.

Mond a toldi, abbal kezét összetette, buzgón pohászkodva Istent említett.

Vidén, adsz a kezed!

Te sem bántál soha, én sem sértettelek. Ha Haragunnál is egy órát sincs hátra, a

halálos ágyon ki meg nem bocsátna?

Rérlek, édes fiab!

Ne kívánt halálom.

Minden vagyonomat én neked ajánlom.

Tizenkét vitéznek drága sok marháját.

Vitézlő magammal minden aprócságát.

Toldinak a szíve hajlott a kérésem.

Legyen úgy, felelte.

Marhádat elvészem. De azt is korán sem magamnak kívánom. Két vitézt megöltél.

Az anyoknak tánom. Most, mint Alamizsnát.

Megadom életed. Ha nem, védj hit alatt erős ígéretet, hogy ha bár mély tenger

nyelné el hazádat, a mi országunkra mégsem teszed lábod.

Mindent felfogadott a bajnok ilyetten, s békével mentek a

csónak felé ketten.

Hát egyszer a nagy cseh meghúzakodva, Toldihoz hátulról hozzávág oroszba.

Leborult a nagy cseh!

Kegyelem! Hírgalom!

Erre! Kérd Istentől! Utád megmutatom!

Toldi felmutatja a fejet a kardon, nagy rivalgás támad kétszelőn a parton,

tapsolnak, kiáltnak, zászlót lobogtatnak.

Buda nagyhegyei visszakurjon gannak.

Mikor Toldi Miklós megfogá a csehet, és az ijettében legott térdre esett, igen

megörvendett a felséges király. Könyve lábad szeme a nagy öröm miá, s így szólt

az uraghoz, kik mellette voltak.

Úgy hiszem, ez a cseh nem fog víni holnap.

De ki az a bajnok? Nem ösmerett oldi?

Ki ismeri?

Én nem tudom elgondolni. Nincs egy jóra való vitéz országomban, akit ne

ismerjek, s nevét meg ne mondjam. De íj erőt, mint amely van e vitézben, én nem

tapasztaltam soha emberkézben.

Félek nem magyar lesz, pedig nem lenne szép, ha más víná ki a magyar besületét.

Egyéb iránt legyen magyar, av vagy német, nagy csapástól menti meg a magyar

népek. Elismerti tőlem jutalmát gazdagon.

Toldi gyilkosöttserészét nekiadom.

Toldi György e szóra csak úgy hűle -fűle.

Szétnézett, hallja -e más is ő kívüle.

Összesúgtak -búgtak az úri emberek, hogy gyilkosöttserészét nekiadom.

Annak örültene.

Mikor pedig Miklós a csehet kiszapta, s kisebbik darabját kardján felmutatta,

tüstént parancsolá király őhelsége, tizenkét aranyos vitéz menjen érte.

El is mentek azok szép zászlós sajkával, s vitték a királyhoz toldit nagy

pompával.

Bajnok, nyisd fel sisakodat. Mondd neved, s mutassad vitézi arcodat.

Ó,

felséges király!

Nem vagyok én, bajnok.

Csak egy földönfutó.

Hogyan lettem azdá?

Tudj, a mindentudó!

Magam sem tudom, hogy esém gyilkosságba, s elzaklatott bátyám a téles világba.

Én meg idejöttem feladni tettemet, s várni vagy kegyelmet, vagy

büntetésemet. Nem, de nem a toldi lőrinc fia volnál.

Miklós a fejével ráütött e szónál.

Urak, hűvítézim!

Ide hallgassatok, mert nem tréfaság az, amit most hallotok.

Toldi György testvére ez a vitéz gyermek. S György azon van, hogyan áson

vermet. Hogyan tárhatná ki öt csíd örökéből?

Hottagathatná ki a nemzetségéből?

Tudom minden csínyát, mert végére jártam.

Azért most szemébe mondom neki bátran. Árván maradt öcsét parasznak nevelte,

mert nagy erőt sejtett benne, s irigyelte.

Mert attól félt, hogy a Miklós erős karja az ő hírét, nevét homályba

mert, de egyszerűen tudja azt az ő gonosz lelke, öcsét rangja szerint miért

nevelte. Azt is tudom, hogy ő ingerli a minap, s úgy talált megütni egy

bosszantó inat.

Ki vallák szolgái, mi módon tartatott a testvéröccsére embervadászatot?

Nem úgy van, Toldi György.

De úgy van.

A király minek volna, ha nem tudná ki, mit csinál?

Egy ilyen testvérre annyi rosszat kenni, kicsupán magától ennyire bírt menni.

Nagy teszés követte a király beszédét.

Zenge korához íj ritka bölcsességé.

Ifjú vité, állj fel!

Eladott a bátyád, de többször nem álld el.

Én neked a földön ím kegyelmet adok. Kérd Istent, remélem Isten is adni fog.

Bírjad békességben bírtokot, ha ráttál. Nem volt az, mióta megvan jobb gazdánál.

És hogy haragosod ne legyen a szomszéd, íme bátyád önként neked adja részét.

Vértagadó testvér! Nem, de úgy van.

Érted, hogy ősi birtokod öcsédnek ígérted.

Jól van, mond a király.

Igen a felelet?

Jól van, erről még ma írsz öröklevelet.

Most pedig, miután így kipróbáltalak, mondom, uzvaromnál többé ne lássalak.

Felséges királyom, bátyám birtokára egy cseppet se vágyom.

A magam én sem kell, legyen tiéd bátya. Tejék vele pösvényszívet kívánsága. Csak

azon könyörgök mostan felségednek.

Vegyen be sergébe, csupán közembernek.

Jó az Isten, jót ad.

Megszerezi kardom, amire szükségem leszen, avval tartom.

Ne légy olyan gyermek! Hogyan vennélek én hitvány közembernek?

Királyi fejemhez választalak téged, s mán kezdve tizenkét lóra jár hópénzed.

De még ezt elmondta, az alatt leoldott derekáról egy nagy, cipra, rezes kar.

Nem mit se mondhatna, s adhatna királya, ami Toldinak íj örömet csinál.

Azért akarta is szépen megköszönni, de a szó nem akarta nyelvére jönni.

És hogy örömében ne maradjon hiány, hogy beteljék mindaz, amit szíve kíván,

éppen mintha álma kezdődnék most elől, anyját

látja jőni a korlátok felől.

Lelkemtől lelkedett gyönyörű magzatom.

Csak hogy szép orcádat még egyszer láthatom. De szép vagy.

Nem megjövendőltem, hogy előbb vagy utóbb bajnok lesz belőlem. De nem

magam erejének.

Köszönöm az Isten gadda kegyelmének.

Már most Toldi Györgyen lakhelyet cserélünk. Ő nagyfaluba megy.

Mi pedig itt élünk.

Valahattán ő is hozzám édesedik. Ha nem, érítkedjék, míg el nem temetik.

Így szerette anyját a Daliás gyermek. Szívét nem bántá még nyíla szerelemnek.

Nem is lőnasszonynyal tartós barátsága, azután sem lépett soha házasságra.

Retszenetes vité számadott belőle, kalászmódra hullt az ellenség előtte.

az erőtlent, a királyt, országot, csudadolgairól írta krónikákat.

Senki sem állhatott ellent haragjának.

De ingét is odaadta barátjának. S ha nem ellenkedett, senki az

országgal örömest tanyázott a víg cimborákkal.

Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket, nem az örökségen civódó

de kivel nem ér föl egész világ ökre, dicső híre neve,

fennmaradt örökre.